Emlékezet és Feledés | Befejezett

16. Fejezet

Julianna Amara King

4 hónappal később

Hónapok teltek el, mióta meg tudtam, hogy az állapotom a végét járja, s az eltelt idő alatt az életem másból sem áll, minthogy önmagamat pusztítom nap, mint nap!

Az ön sanyargatásom enyhíti a fájdalmat, mintha nem is létezne az, ami miatt hónapok óta a padlón vagyok!

Az alkohol és az egyéb káros szerek használata el kábít, mintha a rózsaszín köd, amit Frau keltett életre soha nem is létezett volna!

Magamra hagyott, s nélküle egyre lejjebb csúszom, mintha megindult volna a lábam alatt a talaj, egyre mélyebbre csúszom a pokol hamvai alatt!

Az otthonom egy boldogságot álcázó pöcegödör, amiben én vagyok az egyetlen élőhalott, aki álarcot visel, hogy elfedje mindazt, amin keresztül ment!

A szüleim üzleti úton vannak már lassan három hónapja, Ciara pedig csak hetente egyszer jár haza!

- Amara! - kiáltja nevemet egy ismerősen csengő hang.

A hang olyan távoli, mintha nem is e világi lenne, vagy szimplán csak annyira nem érdekel, hogy már fel sem ismerem!

- A nappaliban! - kiáltom el magamat, mire oldalra pillantva a nővéremet láttom meg.

Apánk bárpultja mögött heverek a földön, amit gyanúsan szemlél továbbra is az ajtóban állva.

- Te mióta piálsz? - kérdezi undorral az arcán.

Erre a kérdésre pontos választ adhatnék, de sem ő sem más nem érdemli meg azt, hogy válaszokat adjak a kérdéseikre!

Hilda az egyetlen, akinek válaszolnék, de hónapok óta nem tudok róla semmit, mivel a drága Ciara idősek otthonába dugta, amint a King házaspár fel szállt, arra a kibasszot repülőgépre!

- Ne csinálj úgy, mintha érdekelne! - nézek rá önfeledt nevetésben kitörve.

- Agyadra ment az egyedüllét? - jön egy újabb kérdés, amit meghallva az agyamat el lepi a vörös köd.

Az ereimben lüktető vér fel forrósodik, majd az idegeim fel mondják a szolgálatott, hogy végül ki kellve önmagából elpusztítsak mindent magam körül!

Lassan fel állok, majd óvatos léptekkel közeledem a nő felé, aki még mindig az ajtóban áll!

- Tudod már azt sem tudom, hogy ki vagyok, mikor tükörbe nézek egy kibasszot idegent láttok, aki ügyesen rejti álarc alá azt, akit az ördög alkotott! - meg állok vele szemben, majd a kezemben lévő boros üveget meg húzzom.

- Azonban a legszebb az egészben az, hogy már nem sokáig tart ez az állapot, mert a hónapok csak telnek én pedig egyre lejjebb süllyedek! - a szemeim csillognak, amiben a gyülölet apró sugarai is megcsillanak.

Tekintete rémült, amiben fikarnyi együtt érzés sincs, mintha csak saját magát féltené!

- Ne félj nem bántanálak, előbb tennék magamban kárt, minthogy azt bántsam, aki a szívem mélyén a világot jelenti nekem! - suttogom füléhez hajolva, mire a hideg is kiráza.