Apám fogságában

9.

Fáradt voltam az iskolában, de túléltem. Miután végeztem hazamentem lerakni a táskámat és egy kicsit át is öltöztem. Cicanadrágot, pólót és egy bő pulcsit vettem fel ami a lehető legjobban takarta a kezem. 14.32-kor indultam a kórházhoz. Nem volt forgalom, ezért hamar odaértem. A nővérpultnál egyből felismertek.

- Szia, mi járatban erre? Keresel valakit?
- Helló, pszichiáterhez jöttem. Tudnál segíteni, hogy merre találom?
- Hát persze! Harmadik emelet, 148-as vizsgáló.
- Nagyon szépen köszönöm!

Miért nem csodálkozom ezen? Anyum kórterme volt a 147-es. Mindegy valahogy majd kibírom. Csak ne legyen pánikrohamom. Leültem szembe az ajtóval és vártam, hogy kijöjjön az orvos. Nem érzékeltem, hogy mi zajlik körülöttem csak bámultam anya kórtermét. Hirtelen összerezzentem mikor egy kéz ért a térdemhez, ezzel megszakítva a bambulásom. A pszichiáter volt és szerintem egy jó ideje már figyelhetett engem.

- Gyere menjünk beljebb!

Nem mozdultam csak némán ültem a széken és tovább néztem a szobát. Nem szólt hozzám csak óvatosan megfogta a kezem és a nyitott ajtón bevezetett. Leültetett az íróasztalához, ő pedig átment a másik oldalra és leült velem szembe.

- Gondolom te vagy Virág. Ugye? Az egyik tanárod vette fel velem a kapcsolatot, de gondolom ezt tudod. Bármit elmondhatsz, mert ami itt elhangzik azt nem adhatok tovább senkinek. Köt az orvosi titoktartás. Szeretném ha minden héten eljönnél kezelésre. Ez annyit takar, hogy eljössz, beszélgetünk és meglátjuk hogyan tovább. Gyógyszert nem írok fel csak ha nagyon muszáj, de szerintem nem fog kelleni. Benne vagy?

Némán bólintottam.

- Szuper. Nagyon ismerősnek tűnsz.
- Míg anyum itt volt nagyon sokat jártam ide. Mindig a mellettünk lévő terembe mentem.
- Igen, emlékszem mindig láttalak a folyosón. Az utóbbi időben nem láttalak reggelente.
- Mert már nem járok.
- Miért?

Itt megakadtak. Nem tudtam kimondani, egyszerűen nem ment. Csak bámultam magam elé és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. Ezt ő is észrevehette, mert nem folytatta a kérdezősködést csak csendben várt egy kis ideig.

- Mire gondolsz most?

Nem válaszoltam. Továbbra is csak bámultam magam elé.

- Ahj, te lány! Látom nem vagy ma jó kedvedben.

Nevetve felállt és kihúzott egy hófehér mappát az asztala fiókjából. Kivett pelőle egy összetűzött lapköteget és elém rakta.

- Írtam össze pár kérdést veled kapcsolatban. Szeretném ha a következő alkalomra kitöltve visszahoznád és együtt megbeszélnénk a válaszokat.

Elvettem a lapot az asztalról és kimentem. Ahogy kiléptem a folyosóra egyből a mellettünk lévő ajtóra néztem. Hirtelen minden emlék előjött. Ahogy reggelente vidáman megyek be, utána pedig sietek iskolába mert mindig késésben voltam. Valamiért az is megragadt a fejemben, hogy mindig mikor kiléptem anya szobájából akkor jött ki a mellette lévő ajtón a pszichiáter és egymásra mosolyogtunk. Mindig együtt mentünk le a lifttel A földszintre. Ő büfébe, én pedig iskolába. Sosem beszélgettünk csak mosolyogtunk egymásra. A következő emlék ami beugrott az az mikor a folyosón zokogok a földön ülve. Akkor nem hinném, hogy nagyon foglalkoztam volna bárkivel is. De valamiért most az rémlik, hogy ülök kisírt szemmel és mikor meghallom, hogy nyílik az ajtó odakapom a fejem. Oda fordulok és meglátom az orvosom. Bezárta az ajtót, megfordult és először rámmosolygott, de mikor belenézett a szemembe utána már aggodalmat láttam rajta. Nem jött oda, hogy mi a baj, de aggódott. Egy kéz gyenge érintését éreztem a vállamon. Elindultam a liftek felé, de nem néztem hátra. Tudtam, hogy ki volt az.