9. fejezet

72 11 40
                                    

Egész éjjel nem tudott aludni. Lehetőségek híján a plafont bámulta, próbálta megnyugtatni magát, hogy minden rendben fog menni, ám valahányszor Károly megmozdult mellette, még levegőt sem mert venni. Tudta, hogy pihennie kellene, de bármennyire igyekezett, a rettegés ébren tartotta. Tisztában volt vele, hogy Károly kamerái nem rögzítenek hangot, mégis aggódott, hogy talán Károly tudomást szerzett a telefonhívásról. Először arra gondolt, már rég agyonverte volna, ha a fülébe jutott a dolog. Aztán az is eszébe jutott, hogy esetleg ugyanazt csinálta volna, amit minden bántalmazás után. Édesgeti, hátha azzal elfeledtetheti vele a történteket. Károlynak azonban még ez a manipulációs módszer sem ment.

Ditke egész éjjel az óra kattogását hallgatta, számolta a másodperceket, amik a szabadságához vezettek. Szebenre gondolt. Az egyetlen emberre, aki valaha megmozdított benne valamit. Hiába hitte annyi éven át halottnak, még így sem tudta elfelejteni. Ugyanúgy szerette, akár hat évvel ezelőtt, és bármit megtett volna, hogy visszakapja őt.

Akár korábban, ekkor is az emlékeibe menekült. Egy párnát rakott maga mögé, hogy Károly még véletlenül se érinthesse meg, aztán lehunyta a szemét. Tisztán látta őt maga előtt. Gyönyörű mosolyát, csokoládé színű szemét, folyton kócos, akkor még barna haját. Akkor vékonyabb volt, alacsonyabb, tekintetében azonban ugyanaz a pimaszság ragyogott. Szerette őt. Szerette a nevetését, a benne felzengő életet, és a reményt, amit adott neki. Reményt a boldogságra, amiről mindig úgy hitte, számára elérhetetlen. Szeben viszont megadta neki.

Az első csókjukra gondolt. Harmadik napjukat töltötték Horvátországban, amikor a tanárok levitték őket a tengerpartra. A naptejjel kezdődött minden. Szeben nem akarta bekenni magát, Ditke viszont addig piszkálta, mígnem belement. Talán direkt csinálta rosszul, talán csak ennyire nem érdekelte, de Szeben úgy pacsmagolta magára a krémet, ami csupán foltokban védte volna a naptól. Ditke átvette tőle a tégelyt, majd ő maga kezdte el rendesen bekenni Szebent. A srác arca tavaszi rózsakertek színét idézte, mire végeztek, mégis elvállalta, hogy bekenje Ditke hátát. A lány akkor érezte először a kellemes bizsergést, ami azóta is rendre átjárta Szeben érintésétől. Talán a fiú is érezte. Közelebb csúszott hozzá, apró csókot nyomott Ditke vállára, majd amint ő odafordult, ajkaik finoman egymásra simultak. Akkor érezte magát először boldognak.

Onnantól kezdve minden programon egymás kezét fogva vettek részt, esténként pedig kiültek a partra beszélgetni, összebújva nézni a naplementét, és a többiek ítélkező tekintete elől elbújva megosztani egy-két csókot. Már akkor érezte, hogy Szeben az a srác, akivel le akarja élni az életét. Pont ezért nem érzett egy csepp kétséget sem, amikor úgy döntött, nekiadja magát. Szeben gyengéden bánt vele, minden csókjából, minden mozdulatából csak úgy áradt a szeretet, a törődés. Azóta sem bánta meg azt az éjszakát, pedig a szülei rengetegszer próbálták a fejébe verni, hogy hiba lenne, ha odaadná magát valakinek az esküvője előtt.

Egész életében azt hallgatta tőlük, hogy csak annak a férfinak bújhat az ágyába, akivel örökké együtt is marad. Számára Szeben volt az a férfi. Úgy tervezte, az utolsó gimnáziumi éve alatt meglapul, valahogy figyelmezteti Szebent a szüleiről, aztán az érettségit követően együtt megszöknek majd. Az sem érdekelte volna, ha az utcán kell élnie, mert tudta, Szeben mellett egy pillanatra sem érezne fájdalmat többé. Ő a végsőkig szerette volna, nem hagyta volna, hogy bántódása essen, és megadta volna neki azt a bátorságot, amire egész életében szüksége volt.

Aztán jött a támadás napja, és úgy érezte, mindent elveszített, ami valaha boldoggá tehette. Szebent halottnak gondolta, a szülei odaígérték egy szörnyetegnek, Otiszt alig látta a gimnázium vége után, barátokban pedig sosem bővelkedett. Minden reménye elveszett, hogy valaha újra boldog lehet. Beletörődött a sorsába, már küzdeni sem maradt ereje, amikor a szülei bemutatták neki Károlyt. Csak tűrt, próbált túlélni, meglapulni, hátha minimálisra tudja csökkenteni a pillanatokat, amikor a vőlegénye elveszti a fejét. Az egyetlen dolog, ami miatt szerencsének érezte magát, hogy Károly átlagos elfnek bizonyult, így a házasságukig nem akart hozzáérni. Előre rettegett a nászéjszakától, ekkor azonban már csak régi félelemnek érezte azt a gondolatot.

Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔Where stories live. Discover now