11. fejezet (1/2)

64 7 22
                                    

Kezdett aggódni, miközben Szebent figyelte a szoba másik végében. A srác a nyomtató előtt állt, az izgatottságtól részlegesen átalakulva figyelte a gépet, füle minden hangra megrezdült, farkát pedig lassan lengette ide-oda, mintha prédaként érzékelte volna a fokozatosan előbukkanó papírokat. És amint az eszköz egy sípolással jelezte a munkafolyamat végét, Szeben csakugyan úgy csapott le a kötegre, akár sólyom a pocokra.

Azt remélte, ha várnak egy hónapot, Szeben majd kicsit megnyugszik, nem fogja ész nélkül kergetni a vérfarkast. A reményei azonban hamar szertefoszlottak, és úgy érezte, az ő hibája, hogy a fiú a nyomozás megszállottjává vált. Nem lett volna szabad egy olyan labilis időszakban bevonniuk őt. Alig épült fel a támadás után, már rakták is rá a nyakörvet és a szájkosarat, hogy munkába állhasson. Az elméje talán még fel sem fogta, mi történt vele, a nyomozók viszont már elvárták tőle, hogy megoldásként szolgáljon a problémára. Aztán még akadtak olyanok is, akik őt hibáztatták a kudarcért. Még emlékezett rá, mennyit kellett azt hallgatnia Daróczi Károlytól, hogy mivel Szeben nem talált rá a vérfarkasra, nem is érdemli meg, hogy megoldottá váljon az ügye.

– Inkább hozd ide! – szólt rá Szebenre, mielőtt a fiú karmai kárt tettek volna a papírokban.

Szeben pedig azonnal tette, amit Csanád kért tőle. A férfi kíváncsian figyelte, ahogy a fiú körbenézett az irodában, majd az asztal mellé húzta az egyik széket. Azonban nem simán leült rá. Kezével megtámasztotta magát az ülőlap két oldalán, aztán mindkét lábát felhúzta, és guggolva dőlt Csanád íróasztala fölé, mintha ebben az alakban nem esett volna jól neki normálisan ülni. És amint valami megcsapta Csanád hátát, egyből rájött, hogy valószínűleg a farka miatt nem tudott volna kényelmesen elhelyezkedni a fenekén.

– Mi az? – Szeben érdeklődve nézett rá aranyra színeződött szemével, Csanádnak pedig csupán ekkor tűnt fel, hogy talán tovább nézegette a fiú bozontos farkát, mint illett volna. – Bocsánat. Nem tudok mit csinálni vele.

– Nem zavar. – A fejét ingatva fordult vissza a papírokhoz. – Csak a karmaidat igyekezz távol tartani az asztallaptól. Mint mondtam, ötvenéves mahagóni.

– Pedig terveztem belekarcolni egy szívecskét. – Szeben ártatlanul vigyorogva meredt Csanádra, ezzel megmutatva hegyes fogsorát.

Pár másodpercig tartották a szemkontaktust, és bár Csanád enyhe haraggal nézett a fiúra, titkon szerette volna, ha Szeben megkarcolja az asztalát. Akkor legalább lett volna valami, amiről még évekig eszébe juthatott volna a kék hajú vérfarkas, akit fiaként szeretett. Rettegett a naptól, amikor majd örökké el kell búcsúznia Szebentől. A fiú számára ez ugyan hosszú évtizedek múlva jött volna el, neki azonban túl rövidnek érződik majd a vele töltött idő.

– Mi a terved? – Amint égni kezdett a szeme, azonnal visszatért a papírok átnézéséhez. Miért jut eszembe mostanában egyre több ilyen gondolat?

– Odamegyek a lakásaik közelébe, és szimatolok egy kicsit, hátha ismerős lesz valamelyik szaga. Úgy nem sértek törvényt, és maximum furcsának fognak gondolni.

– Nem szeretném, ha egyedül járkálnál el ezekre a címekre.

– Gondoltam, beszervezem a többieket is, hátha biztonságosabb és kevésbé feltűnő lesz, ha többen vagyunk. Kivéve Anit, az alfánkat.

– Pont az alfát akarod kihagyni? – Az aggodalma még erősebbé vált, ahogy Szeben megvonta a vállát.

– Nemrég szóba került a párom, és már akkor kiakadt, meg akarta tiltani, hogy találkozzak vele, mert szerinte veszélyes. Nem bízom benne, hogy hagyna nyomozni, ha beavatnám.

Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔Nơi câu chuyện tồn tại. Hãy khám phá bây giờ