Hamis Kép - Befejezett

Capítulo Diecisiete

SERENITY DEVIN

Az emberek a kelleténél még furábban méregetnek engem és a kezemet szorongató személyt. Őszintén fogalmam sincs miért mérnek így végig rajtunk, miközben már nem első alkalmak egyikénél fogjuk egymás kezét. Valami történhetett pénteken, amiről mi nem tudunk. Az élet mintha megállt volna a folyosón, mihelyst én és a fiú beléptünk a suli épületébe. Az eddigi hangos beszélgetések most teljesen alábbhagytak és úgy bámulnak, mintha legfeljebb űrlényeket látnának. Teljesen abszurd a helyzet. Utálok a figyelem középpontjába lenni, azonban most még is én vagyok az egyik olyan személy akire figyelem irányul, és úgy érzem kicsit sem a jóféle. Összesúgnak miközben tekintetüket továbbra sem fordítják el rólunk. Kezd frusztráltni ez és egyre kényelmetlenebbül érzem magam.

-Szerinted miért néznek így? - súgom oda a fiúnak, remélve, hogy meghallja. Bár egyedül a lépteink vízhangzanak a folyosón, így biztosra veszem, hogy színtisztán érti minden egyes szavam.

-Örülnék ha tudnám. - morogja és hangján tisztán hallatszik, hogy őt is ugyan annyira zavarja ez a szituáció mint engem.

-Oliver nem mondott semmi olyat amiből esetleg megtudhatnánk? - kérdezem, s érzem amint megfeszül. Élesen beszívja a levegőt, ajkait pedig szorosan összepréseli.

-Nem beszélek Oliverrel. - jelenti ki és nem úgy néz ki mint aki szeretné a miértjét kibogozni.

-És miért? - nem bírom ki, hogy ne érdeklődjek efelől, mert a kíváncsiságom előre hajt.

-Amit még a csütörtökön művelt. A barátnőm vagy, ezt ő is tudja, még is rád hajtott. - vonja meg vállait érdektelenül. Felnevetnék, azonban ez nem az a pillanat amikor nevetni kéne. Aprót bólintok majd elfordítom a fejemet a jobb irányba, hogy körülnézzek. De továbbra is kigúvadó szemeket látok mindenhol.

A folyosón haladunk, miközben én továbbra is azok töröm a fejem; még is mi a franc bajuk van az embereknek? Újra átélem a pillanatot és már sokadjára láthatatlanul a szeme előtt kezd el lebegni a válasz miszerint, valószínűleg erről is én tehetek. Mert szentül hiszem azt, hogy amiért a diákok így figyelnek minket, az én oldalamról jön ez. Valaki elterjeszthetett valamit, amiben kizárólag én szerepelhetek emiatt pedig ez történik. Axelre csak úgy tekintenek, mint egy szerencsétlen ártatlanra, aki hozzám csapódott. Aki miattam ilyen, amilyen. Halk kuncogások és idegesítő susogások, amik mind felém irányulnak. Ez több mint jel, hogy igazam van. Igazam van, de vajon másnak is?

-Mi az angyalom, talán zavar a sok szempár? - Eleanore nyávogó hangja zökkent ki gondolataim mély bugyrai közül, s amint észlelem szavait, úgy torpanok meg. Kedvetlenül hátrafordulok, abba az irányba amelyről a lány vinnyogását is hallottam, majd érzelem mentesen meredek arcára.

-Nocsak, Ursula is jelen van? - forgatom meg íriszeim, s egy apró mosolyra húzom ajkaim, amint meglátom a szikrákat a szemeiben a gúnynév hallatán.

-Mondja Szörnyella. - nevet fel. Dühösen kifújom a levegőt és állkapcsomat megfeszítem, s csodálom, hogy a fogaim még a helyükön vannak, nem pedig a suli koszos padlóján.

-Mi a franc bajod van? - kérdezek fáradtan beleunva ebbe az egészbe.

-Nekem semmi. Na és neked? Talán nem volt elég Axel, már Oliver is kell? Ki lesz a következő, talán Peter? - karjait összefonja mellkasa előtt és egy győztes mosolyra görbíti agyon rúzsozott ajkait. Azt hiszi ezzel megnyerte a harcot, ám sajnálattal kell közöljem, hogy kicsit sem.