Ophelia:
Úgy húzott maga után a félhomályos folyosón, hogy alig tudtam lépést tartani vele és a hatalmas papírszatyor, amit magával cipelt minden lépésénél nekiütődött a szaporán haladó lábának. Egy olyan lábnak, ami állandóan tilosban járt, számomra pedig a gondolata is tiltott volt és minden pillanatban vesződtem azzal, hogy elnyomhassam magamban az összes érzést, ami vele kapcsolatos. Néha jól ment, máskor kevésbé. Ezen a reggelen egyáltalán nem, teljesen kudarcot vallottam.
- Tulajdonképpen miért jöttünk ide? – kérdeztem értetlenül egyensúlyozva a kezemben a papír pohártartóban tartott kávéinkat. Kivételesen nem zavart a gondolata, hogy a mennyei makadámiadiós zabkávémon a vastag tejhab talán már teljesen elkeveredett a sok zötykölődéstől. Finom lesz az úgy is, csak kapjak választ a kérdésemre. Egy bennem is megfogalmazódott és a szívem összefacsarodott a gondolatra. Ma búcsúzkodni fogunk és az mindig is nehezemre esett.
Kattant a kulcs a zárban és Kaito a vállával lökte be azt az ajtót, ami mögött azok a dolgok rejlettek, amik már egy hónapja nem hagytak nyugodni. De nem csak a tárgyak csábítottak ennyire régen, a gazdájuk már azoknál is korábban vonzott magához, mint egy mágnes a környezetében heverő összes vasport. Bárki lehetett volna az ellentétes pólusa, de pont én voltam az, akaratom ellenére. Hajlamos voltam elfelejteni, hogy a szív legtöbbször nem hallgat a józan észre. Ha rólam van szó, talán soha. Elképzelhető, hogy az egyiknek nem vagyok birtokában. Nem a szívemre gondoltam, mialatt a bizonyítékokat soroltam magamban, hogy mégiscsak van eszem, eközben átlépem a küszöbét egy olyan ajtónak, ahol nem tudtam, hogy a túloldalon aznap a menny vagy a pokol vár rám. Mindkettőre készen álltam.
YOU ARE READING
Just the Way You Are (+18)
RomanceOphelia Wright irodalom szakos doktoranduszként a sors fintorának köszönhetően szenved nárcisztikus, bántalmazó férje mellett kisfiával, Benjamin-nel, miközben másra sem vágyik, mint romantikára és szerelemre, pont mint a könyveiben. A hercege azonb...
