Just the Way You Are (+18)

5.

Ophelia:

- Bee-bee, értsd meg, ha nem mész edzésre, nem mehetsz meccsre sem!  Tudod, hogy Ethan nem enged át a  jobb csapatba, ha nem látja, hogy szorgalmasan edzel! – magyaráztam a fiamnak a stoplis bekötése közben.
- De Mami, utálom azt az edzőt! Egyszerűen utálom. – sírta tovább Benjamin.
- Nem szereted, értem, de nem is kell szeretned mindenkit. Csak csináld a dolgod, Bee, ügyesen, mint eddig. Aiden látja, hogy klassz vagy, át fog vinni magához, biztos vagyok benne. Pár edzés és ott leszel a nagyobbak között, meglásd. – biztattam a pálya felé kísérve.
- Abbahagyom a focit, Mami! – nyafogott újabb lendülettel hàrom lépés megtétele után.
- Dehogy hagyod, Bee-bee! Szuper tehetséges vagy benne, hiszen melyik az a kis hat éves, aki a kilenc évesekkel jàr meccsre? – guggoltam le hozzá, hogy átöleljem. – Már csak pár edzés Ethan-nel és utána átkerülsz a nagyobbak közé. Mindened megvan? Kulacs? Edzés előtti pacsi és puszi Anyának?
- Szeretlek Mami! Majd nézz, ha vettél kávét! – törölte még utóljára a vállamba a folyó orrát, mielőtt elszaladt a pálya bejárata felé. Fúj, ez akkoris undorító, ha az én gyerekem és imádom.

        Tíz perccel később a duplapresszómmal álltam egyedül az szemerkélő esőben a pálya szélén újra, hogy a fiamat figyeljem majd. Még csak hétfő volt, de már szarul indult az egész hét. Cole már reggel is szemétkedett és a nap közbeni üzenetei sem nyugtattak meg túlzottan. Annyira nem, hogy azt érezzem, hogy először félek majd hazamenni. Valami nem volt köztük rendben Peach-csel vagy egyszerűen talán csak sejtette, hogy nekem csapja valaki a szelet, màr ha azt, amit Kaito csinált egyáltalán lehetett annak nevezni. Nem is tudom, hogy írhatnám le a napi hívásokat, üzenet-áradatot, amit váltottunk és azt, hogy kénye-kedve szerint cipelt magával reggelizni, ebédelni, lebonyolítani a kétes ügyeit, mint a múlt héten is a kávézás után a kikötőben, amikor lopott fegyvereket vettünk át gondosan csomagolva, fényes-nappal. Elég volt ránéznem azokra a tagokra, hogy összepisiljem magam, de a tudat, hogy egy olyan autóban ülök, ami tényleg ilyen cuccokkal volt teli... nem nyugtatott meg. Persze amúgy ha jókislány lettem volna, ahogy kéri, akkor nem is néztem volna oda, de sajnos túl kíváncsi voltam. A fegyverekért természetesen droggal fizetett. Nem akartam kérdezni, tudni sem róla egyáltalán. Ez egy olyan világ volt, ami engem személy szerint rettegéssel töltött el.
      Gyorsan húztam le a kávét, mert hideg is volt, esett is, jól esett az a pár korty melegség és szörnyen fáradt voltam, lelkileg. Némán csorogtak a könnyeim míg az egyre hevesebben hulló eső áztatta az arcomat. Cole a múlt héten négy egymást követő nap erőszakolt meg. Már ki tudtam mondani magamban, nevén tudtam nevezni a történteket, még ha talán ez jobban is fájt volna, mint az, ami történt. Egész nap tudomást sem vettem a telefonomról, rezignáltan tettem a dolgomat az egyetemen és a szerkesztőségben is csak felkaptam a munkát, hogy kiszaladhassak mielőtt valaki beszédbe szeretne elegyedni velem. Én nem akartam senkivel. Nem érdekeltek még Kaito hívásai és üzenetei sem. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentősséget annak, hogy talán aggódik. Miért tenné? Ez nem szerelem, nem kapcsolat, ez egy nagy semmi. Csak addig hajt, míg be nem adom a derekamat, hogy lefekszem vele úgy, ahogy ő akarja. Csak szórakozás vagyok számára, egy kellemes időtöltés. Én is szerettem volna, amit ő, azt hiszem, kíváncsi voltam, de Cole akciói eléggé rombolóan hatottak a lelkemre.
    
       Unottan vánszorogtam a szemetes felé, hogy kidobjam a poharat, amikor megláttam felém sétálni a gondolataim uralóját két Starbuck's pohárral és egy papírtasakkal a kezében. Az arca elmondhatatlanul sötét volt még a focipályát bevilágító reflektorok fényében is. Azonnal tudtam, hogy bajban vagyok, méghozzá mekkorában. Dühös volt.
- Elhagytad a telefonod, Ophelia? – mordult rám átnyújtva az egyik poharat és a papírzacskót. – A muffin a gyereké, edzés utánra.
- Nem, csak dolgom volt. – vontam meg a vállam a korlátra támaszkodva.
      Bee edzése a hátunk mögötti sátorban zajlott, de azt még úgysem nézhettük, mert téliesítve volt és a kis ablaknál az ajtónál álldogálni nem a legjobb szórakozás. Majd az utolsó húsz percben elég megfordulni és odamenni.
- Hol van Bee? – kérdezte körülnézve.
- A hátad mögött a fedett részen. – könyököltem unottan a korlátra, ahogy belekóstoltam a kávéba. Azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel. – Koffeinmentes? – fintorodtam el.
- Fél hat után már nem iszol rendes kávét. – mondta határozottan.
- Akkor elkéstél. – néztem az órámra. Háromnegyed hat volt és az imént ittam meg az előzőt. – Pár perce ittam egy duplapresszót. – vigyorogtam rá merészen, de válaszként csak durván magához rántott a derekamnál fogva.
- Ne szórakozz velem, kislány, mondtam már! Nem vagyok vicces hangulatomban. – sziszegte az arcomba.
- Sosem vagy abban. Mindig mogorva vagy és nem is tudom minek jöttél ide! Minek járkálsz te utánam tulajdonképpen?! – vágtam könnyes szemmel az arcába.
       Csak hagytam, hogy újra lefollyon az arcomon a sós folyadék. Hisztizni akartam és kiborulni. Nem érdekelt, hogy ott van és mit gondol majd rólam. Nélküle is annyival könnyebb lenne. Állandóan rettegtem miatta, hogy kiderül és Cole majd bosszút áll érte. Valahol mélyen pedig amiatt tartottam, hogy véget ér és ez az apró kis fény is eltűnik az életemnek nevezett alagútból vagy gödörből, amiben rekedtem. És akkor mi lenne? Még a kezemet sem fogná senki a szenvedésben, amíg összekaparom a pénzt arra, hogy lelépjünk otthonról Bee-vel. Nem mintha beszéltem volna neki komolyan az igazi nagy bajokról. Nem kellett a segítsége, nem is fogadtam volna el. Ez az én életem, az én mélypontommal, nekem kell felállni belőle.
- Mi a baj, Ophelia? – fogta meg hirtelen a vállaim.
- Semmi. Honnan veszed, hogy baj van? – néztem félre szélsebesen a pályák felé.
- Ha egy olyan csacsogós kislány, mint te elnémul, akkor csak az lehet. – fordította vissza az arcomat maga felé az államnál fogva. – Halljam, mi történt!
- Semmi, hagyjál már békén! – rántottam ki magam hirtelen a kezei közül, hogy hátrébb léphessek. Màr éppen vállonveregettem volna magam a siker miatt, ami tartott mondjuk úgy öt másodpercig, amikor olyan erővel rántott magához, hogy az egész testünk összeért és az ajkait nézve félénken pislogtam fel rá.
- Ha elmondod mi a baj, teljesül. – mosolygott le rám pimaszul.
- Mi? – értetlenkedtem.
- Amire vágysz, Ophelia. – hajolt egészen közel. Csak pár centi volt az orrunk hegye közt és annyira vágytam arra a csókra. Le sem tudtam venni a szemem az ajkairól. - Okos lány vagy te, ne játszd a hülyét. Meg foglak csókolni, csak beszélj végre!
        Utoljára öt napja találkoztunk a fegyver-biznisz  napján és félelmetes volt bevallani magamnak, hogy hiányzott, hiába beszéltünk és üzengettünk egymásnak állandóan. A közelségét és az illatát nem pótolhatta millió üzenet sem és meggondoltam magam, beszélni kezdtem. Mert hát szenvedéssel töltsük ezt a maradék fél órát meg a hülye "Mi a baj? Semmi!" játékkal, vagy inkább érezzük jól magunkat együtt? Láttam megfeszülni az izmait az idegességtől, amit a hallottak okoztak és lassan fújt ki egy mély levegőt a korlátnak támaszkodva.
- Miért nem hagyod, hogy kinyírjam? – morogta maga elé csukott szemmel. – Mindent megoldana.
- Mert a gyerekem apja? – kérdeztem vissza gyorsan. – És mert nem vagy gyilkos?
- Kibaszottul az vagyok, Ophelia. Rengeteg embert öltem már meg. – nézett rám büszkén. Volt valami nagyon sötét az arckifejezésében. Félelmetes volt belegondolni abba, ahogy öl. – Az ilyen faszfejeket még meg is kínzom előtte.
- Nem hiszem, hogy ez bármit is megoldana. – vontam meg a vállam némán mielőtt megittam az utolsó korty kávét.
- Hidd el, kevesebb, mint egy perc alatt adnám meg így a hátralévő életedre a teljes boldogságot.
- És a lelkiismereteddel mi lesz, Kaito? – érdeklődtem vállon bökve.
        Na ezt nem kellett volna megtennem, dehát mindig is híres voltam az irracionális viselkedésemről. Mert hát őszintén, ki kérdez ekkora blődséget a keleti part jakuzáinak vezérétől, akinek az autójában a fegyver olyan alaptartozék, mint másnak az egészségügyi csomag vagy aki néha kokainnal fizeti az ebédünket? És még ki tudja miket csinál, amikről tudomáson sincs egyelőre. Meghökkenve nézett le rám, majd nevetni kezdett. Imádtam hallani azt az öblös, férfias kacagását, még ha gúnyos is volt. Ahogy abbahagyta, közelebb lépett és a gyomrom már éppen bukfencet vetett, amikor a tarkómnál fogva húzott magához még közelebb.
- Olyanom már rég nincs, kislány. – mormolta a számba, mielőtt megcsókolt.
        A keze a tarkómon a hajamba túrt, míg a másik a derekamra simulva tartott fogva. Nem mintha szökni készültem volna. Egyszerűen csak élveztem a pillanatot, azt, hogy úgy csókol valaki, ahogy még senki sem tette velem soha. Annyira magabiztos volt és éreztem benne azt, hogy esélyem sincsen arra, hogy ebben a valamiben, amiben vagyunk vagy készülünk belemélyedni éppen, hát, itt nekem nem osztottak lapot. Vagyis mégis. Ebben a mondatban én voltam az alany, ő pedig szigorúan az állítmány és nem szenvedő szerkezetben játszottunk. Megszabta a ritmust, az intenzitást, de még a nyelveink táncának közös irányát is. Gyengédebben váltunk el egymástól, mint ahogy tőle vártam és habár az arca ugyanolyan fegyelmezett és szigorú volt, mint máskor, a szeme csillanásából értettem meg, hogy elégedett. Én boldog voltam és teljesen letaglózott. Ez a csók - amiben biztos voltam, hogy műfüves sátor oldala nem látott még ilyet - levett a lábamról és a kezei még mindig szorosan tartottak. Esetleg lehettek volna romantikusabbak a körülmények az első csókunkhoz, mint a focipálya széle az esőben, de talán pont emiatt volt ez így különleges. Egy hónapja vártam erre a pillanatra, pont azóta, mióta először belenéztem Kaito szemeibe. Veszélyesen vonzott magához és nem tudtam ezzel az érzéssel szemben felvenni a kesztyűt.
- Megnézed velem Bee-t? – kérdeztem halkan. Tudtam, hogy szívből gyűlöli ezt a sportot, de mégis bólintott és a derekamon felejtett kézzel kísért a sátor ajtajához.
       Nem kellett sokat várnom, hogy Benjamin bizonyítsa az edzőknek a tehetségét egy gyönyörű találattal a jobb felső ficakba. Én magamban szurkoltam és legszívesebben örömtáncot jártam volna a hatalmas gólnál, amit rúgott, de nem tettem.
- Tényleg ügyes. – mondta tovább nézve a fiamat, aki újra parádésan talált be a hálóba, majd bemutatta a kedvenc játékosa gólörömét a társai gyűrűjében.
- Ki?
- Hát Bee. A többi kis szaros nem érdekel, elhiheted. – közölte lazán, mire azonnal körülnéztem, hogy a sok sznob, egymáson taposó szülő nem hallotta-e meg. Nem volt ott senki, egy kis eső máris távoltartotta a szuperanyákat és szuperapákat a mai edzéstől.
- Azt se tudod melyik a fiam és majdnem mind ugyanúgy néz ki. – kuncogtam halkan, de nem számítottam rá, hogy a választól majd leesik az állam. Kaito minden mozdulatomra ki volt hegyezve, mindent tudott, mindent észrevett.
- Most lőtt két gólt és az volt az első, hogy csekkolta, hogy láttad-e. – emelte a tekintetét hitetlenkedve a felettünk elterülő sötét égre.  – Amúgy pedig az arca olyan, mint a tiéd. Az apjának elég gyenge génjei lehetnek vagy talán te vagy ennyire domináns a gének terén, kislány. – csókolt a nyakamba hátulról. Teljesen megsemmisültem a karjai közt, valahol mélyen éreztem, hogy ott a helyem, biztonságban mellette. – Hazaviszlek titeket, amikor vége.
       
       Tudtam, hogy ez nem jó ötlet, több okból sem, de mégsem szóltam semmit, csak otthon néztem szembe a következményekkel, amikor Cole leültette Bee-t a kedvenc meséje elé a Peach-től kapott sütivel. Csak egy hajszálon múlt, hogy elszóljam magam, hogy ne egye meg, hiszen az előbb kapott sütit Kaito-tól, de még éppen idejében csuktam be a szám. Az utolsó másodpercben, hogy egészen pontos legyek. És egy kis plusz süti néha nem árthat. Igyekeztem még akkor is erre gondolni, amikor Cole betessékelt a dolgozószobájába és kulcsrazárta mögöttünk az ajtót. Ha lehetett volna talán le is nyeli azt a rohadt kis fémet, a szabadulás zálogát, de csak lazán zsebre tette.
- A vágott szemű barátod nem fél hazaengedni hozzám, Ophelia?! Vegyek én is öltönyt minden nap, akkor majd jó leszek neked?! – kérdezte fenyegetően, de mielőtt válaszolhattam volna, már csattant is a pofon és most tényleg megkaptam a párját is, úgy hogy a földre estem az ütés erejétől.
        A vér sós-vasas íze terjedt szét a számban, ahogy könnyes szemmel néztem fel rá, ahogy elborult tekintettel a nadrágja felé nyúl. Nem kellett agysebésznek lennem ahhoz, hogy tudjam mi fog következni megint. Jobb lett volna, ha teljesen őszinte vagyok Kaito-val és mindent elmondok neki. Nem engedte volna meg, hogy hazajöjjünk ma este. Vagy soha. Tudtam, hogy ez most más lesz, mind a többi volt, de arra én sem voltam felkészülve, hogy a kórházig juttat majd azzal, amire készült. Ki tudja mióta tudta, hogy valaki legyeskedik körülöttem?! De egyáltalán miért volt ez fontos, mit számított ez? Hiszen neki ott volt Peach. A boldogsághoz pedig mindenkinek joga van, még nekem is. Miért is ne lenne?