Ész vs. Szív: Amélia

4.

Kicsit durcás vagyok Nolen miatt. Egyáltalán nem akar a csapdámba esni. Kiveséztem a témát Rebivel és Kirával. Nem sok jó tanáccsal láttak el, mivel nem ismerik Nolent és nem tudják mi kivetnivalóm van benne, csak a szép külsőt látják. Megértem, tényleg szép, a bőre hamvas, a haja fényes, az illata mámorító, de a tudat, hogy a mostoha bátyám émelyítő.

Kinyitom a laptopot és megnyitok egy új World-t. Az agyam eszméletlen gyorsan pörög. Képes vagyok egy hónap alatt megírni egy történetet. A barátaim folyton cseszegetnek, hogy küldjem el valamelyik kéziratom egy kiadónak, de nem érzem elég jónak vagy bátornak magam. Akárhányszor visszaolvasok egy fejezetet mindig találok benne hibád, egy milliószor írom át, és soha nincs azaz érzésem ez most tökéletes, büszke vagyok magamra. Úgy döntöttem, akkor keresek meg egy kiadót, ha már biztos vagyok magamban. Azt tudom, hogy író leszek főállásban, azaz álmom, hogy boltok polcain ott virítsanak a könyveim és több ezren olvassák. Nem csak hírnévre vágyom, hanem elismerésre, azzal hogy az olvasókból érzelmeket váltok ki. Mondjuk leginkább, dühöt, rettegést, izgalmat. Imádok krimit és thrillert írni, imádom az összeesküvés elméleteket, de ettől is jobban szeretem a borzongást.

Nolenen elmélázva ihletet kapok, az agyam ezerrel kattog az ujjaim képtelen felvenni a ritmust. Kiírom magamból a frusztrációt. A legújabb történetem főszereplője Nolen lesz, az áldozat, akit ki akar nyírni a féltestvére. Kap egy gazdag családot és halott apát.

Két óra múlva még mindig írok, de már a szemem kezd kiszáradni, alig bírom nyitva tartani tök fáradt vagyok. De még ilyen elégedettnek sosem éreztem magam. Boldogan sóhajtok, majd lementem a dokumentumot és kikapcsolom a laptopot, akkor hallom meg Nolen lépteit a lépcsőn. Vajon, hol lehetett ilyen sokáig?

Hirtelen ötlettől vezérelve – és persze a történet hangulata még élesen él bennem – kiosonok a szobából és meglapulok az ajtajánál. Még a lélegzetem is visszatartom. Rettentő sötét van, még ha Nolen szeme hozzá is szokik a sötéthez, akkor sem lát meg engem. Legalábbis remélem nem kapcsolja fel a lámpát. A lépcsőn feljőve egy mini nappaliba lép, balkézre vannak a szobák és az övé az első.

Ahogy sejtettem nem kapcsol fényt, de nem is ér egyszerűen az ajtóhoz, a falat tapogatva botorkál el a szobáig, miközben fújtat, szuszog. Ez részeg? Mikor elér hozzám a keze a vállamhoz ér, majd a mellembe markol. Visszafojtom felháborodásom, de ő nem, megretten, nem sikít fel, de fura hörgésén hallani, hogy kurvára beparázott.

– Bassza meg, rám hozod a frászt.

Kuncogni kezdek, mert a célom elértem. Előveszi a telefonját és belevilágít az arcomba.

– Hú! – ráijesztek.

– Hú, nagyon rémisztő vagy. – Rémesen arrogáns, megértem ciki, ha egy pasi megijed, de nincs bennem együttérzés, hangosan kacagok, a rémült arckifejezésén. – Nincs jobb dolgot az éjszaka közepén? – félrelök az ajtóból, majd lenyomja a kilincset és majdhogynem beesik a szobába.

– Ez a hobbim. Éjszaka riogatom a családtagjaimat. Szokj hozzá.

Követem a szobába. Felkapcsolja az ágy melletti éjjeli lámpát.

– Már az első pillanatban, mikor megláttalak, tudtam, hogy nem vagy százas.

Ledobálja a földre ruháit, nem törődve velem, hogy még mindig itt vagyok. Nem annyira részeg, mint ahogy gondoltam, a nyelve nem akad össze, és egyszer sem esik el, még akkor sem, mikor a nadrágját rángatja le.

– Akkor, miért is vagy még itt?

Egy szál alsóra vetkőzik. Tudom, hogy nem kellene szemérmetlenül bámulnom, de pontosan olyan jól néz ki ruha nélkül, mint ruhában. Képtelen vagyok máshova nézni, centiről centire térképezem fel. Hosszú fehér lábait sötét szőrszálak borítják, a háta selymes és szőrtelen. A lapockáján megfeszülnek az izmok, mikor nyújtózik. A dereka karcsú, és két kis gödröcske van a feneke felett. Mi tagadás, képes lennék órákon át bámulni.