A Pokolba!

1. fejezet

– Segíthetek valamiben? – kérdezte Zoltán miután benyitott a lakásába és három női alakot pillantott meg az előszobájában.

Zoltán csak kicsit volt meglepődve a helyzettől; joghallgatóként számos embert kisegített már jogi tanácsokkal, és úgy érezte, látott már mindent. Sosem tudta igazán, miért és hogy találják pont őt meg a leginkább szedett-vedett társaságok is, de valahogy mindig eljutnak hozzá. Zoltán pedig ott segít, ahol tud.

A jelen helyzetben sem az volt a furcsa számára, hogy az előszobája sötétségében álló három nő felkereste, sokkal inkább az, hogy a bejárati ajtón semmi nyomát nem találta betörésnek. Igaz, tavaly karácsonykor Áronnak – a problémás kamasz, akinek segített függetlenedni a gondatlan szüleitől – is sikerült úgy bejutnia Zoltánhoz, hogy nem hagyott maradandó nyomot, de mégis, azzal ő sem fáradt, hogy vissza is zárja az ajtót. Most viszont az ajtó határozottan be volt zárva, mielőtt Zoltán a lakásába lépett.

– Takács Zoltánt keressük – szólalt meg az egyik nő, és a hangja furcsán ismerősnek hatott a fiú számára. Hirtelen felidéződött benne a menzás paradicsomleves íze és a mindig kicsit koszos üvegpoharak látványa.

– És tudjuk, hogy jó helyen járunk – fűzte hozzá valaki a másik végről.

– Ne ijeszd meg szegényt, nem látod, hogy így is ki van? – nevetett végül a középső alak is.

Kész horrorfilm, gondolta Zoltán.

Zoltán igyekezett nem túlgondolni a helyzetet, és megrázta a fejét, mielőtt ösztönösen az ajtó melletti falhoz nyúlt és felkapcsolata a világítást a szűk előszobájában.

Az otthonos helyiséget meleg színek töltötték meg a lámpa fénye nyomán, és a régies barna bútorok között Zoltán ismerős nőket pillantott meg. Bár a három nő korban és termetben nagyon különböző volt, mégis összekötötte őket az egyforma egyenruha, amit Zoltán utoljára a gimi menzáján látott.

Most már meghökkenve nézte váratlan látogatóit, és értetlenül állt a helyzet előtt: a különböző óvodákban és iskolákban megismert konyhásnénik az előszobájában voltak, és ezek szerint ismerték is egymást. Holott Zoltán mindegyikükkel teljesen máshol találkozott először.

A jobb szélen álló zömök, nyugdíjas korú Margit nénit az óvodából ismerte. Csak annyi maradt meg az emlékezetében, hogy akárhányszor látta őt befutni a hatalmas fémlábasokkal, mindig köhögött. Felnőttebb fejjel Zoltán sejtette, hogy valamiféle allergia vagy esetleg asztma lehetett az idős néni problémája, de gyerekként csak annyit fogott fel belőle, hogy valahogy mindig sikerült úgy köhögnie, hogy az ő tányérjában is landoljon valamiféle ajándék Margit nénitől. A fehér papucsára tévedt a tekintete, és egyből felidézte benne az asszony lassú csoszogását a koszossárga linóleumpadlón és a kanalak csörgését, miután jó étvágyat kívánt és komótos léptekkel elhagyta a csoport termét. Aztán a sok sikoltást, amikor kiderült, Margit néni már megint nem szólt, hogy forró a leves és a tizenöt fős ovis csoport egy emberként szisszent fel az első falatok után.

A középen álló Zsuzsa néni látványa megtévesztő volt: az avatatlan szem egy csinos, fiatal, kedves mosolyú nőt láthatott benne, de Zoltán jól tudta a titkát. Zsuzsa néni valóban nagyon kedves volt: szállítókkal, osztályfőnökökkel, tanárokkal, még a szülőkkel is. És a lány osztálytársaival is. Főleg velük. Nekik válogatta ki a legnagyobb rántott húsokat, a legkevésbé mócsingos adagokat a pörköltből, ők kapták a legtöbb kakaóport a tejbegrízre, míg Zoltán és a fiúk alig élvezhettek valamit a káposztás tésztára került porcukorszórásból is. De Zsuzsa néni még ezt is a kedves mosolyával tette, és az általánosban bárkivel el tudta hitetni, puszta véletlenek sorozata az egész. Egyszer még azt is kimagyarázta, hogy a fiúknak azt mondta, elfogyott a milánói és ezért nincs repeta, majd az utánuk érkező kislányok tányérját roskadásig töltötte másodszor is. És persze, mint mindig, akkor is és most is, negédesen mosolygott.