A szerető - Ébred a forradalom

Kalassen

Richter

Nagyapa azért küldött el engem erre a begyűjtő körútra, hogy megtaláljam a nekem való lányt, akit a bizalmamba fogadhatok. Sose támogatta a Meredith-hez fűzött viszonyomat. Részben mert apám választotta alám azt a ribancot, a másik ok talán az én érdektelenségem volt. Nem számított mi történik azzal a nővel, amíg nem fetrengett össze mással.
A nyaklánc és az ahhoz kötött egyéni szimbólumom igénylésekor döntött úgy az öreg, hogy utazzak el a ceremónia előtt. Akkor nem értettem miért jó ez, és mérges is voltam rá miatta. Jelen pillanatban azonban kezdtem rájönni mire akart rávezetni a vénember. Elmondhatatlan haragot éreztem Anna apja iránt. Az első találkozásunk estéjén viszketett a tenyerem, mikor dühöngő vaddisznóként robbant ki a putrija ajtaján. Ott megvédtem ezt a lányt, most pedig én magam fogom átengedni annak a baromnak, és ettől csak még jobban ébredezett bennem az a bizonyos szörnyeteg. Bántani akartam őt is és az elöljárót is. Hallani a fájdalmas kiáltásukat, a könyörgésüket. Érezni, ahogy a gyenge csontok reccsennek az öklöm alatt.
Agnes távozása után Anna szemébe nézve próbáltam kifürkészni a gondolatait. Zavart láttam. Egy nagy adag félelem közt cikázott némi boldogság és mindezt a bizalom vette körül. Megsimogattam sápadt arcát, majd a hajgumijáért nyúltam és ő ellenkezés nélkül tűrte, hogy megfosszam a gusztustalan kontytól.
- Soha többé, megértetted? – szóltam rá szigorúan.
- A hajamról is te akarsz rendelkezni? – kérdezett vissza epésen.
- Ez a fejed tetejére erőszakolt hajgombóc számomra csak az elnök agymenését szimbolizálja. Ennyi erővel a fejedre is szarhatna! Befonhatod, összefoghatod egy igényes copfba, csinálhatsz bármit, de ezt a förtelmet felejtsd el egy életre. – korholtam le.
- Egye fene. – vont vállat. – Most hogyan tovább?
- Adunk még egy kis időt Agnesnek. Ne egyből utána érkezzünk meg. Kalassen-nek egy nagy kapuja van, az az egyetlen bejárat a kőfalon. Gyanús lenne, ha nem sokkal utána futnánk be.
- Azt mondta, hogy fogadó bizottságunk lesz. – fonta össze idegesen a melle előtt a kezét
- Apám nekem fog ugrani, mikor meglátja a nyakláncot a nyakadon. Neked nem kell tőle félned, én majd helyre rakom az indulatait. Viszont amíg nekem el kell mennem tárgyalni vele, addig te apáddal és az elöljáróval leszel. – néztem rá aggodalmasan. – Ez nagyjából 10-15 perc lesz. Minimum.
- Annyi idő alatt pedig azt csinálnak, amit akarnak. Jól gondolom?
- Igen sajnos. – bólintottam – Nem fogok hazudni neked, én az egyenes beszéd híve vagyok. Amíg nem leszek melletted két dolog lesz biztos. Az egyik, hogy azok ketten bántani fognak. A másik, hogy bárhogy sírsz vagy sikítozol senki se fog segíteni. Agnes esetleg a környéken lesz, de nem léphet közbe. Még hivatalosan nem nyilvánították a klán előtt nagykorúvá, így apánknak túl sok hatalma van felette.
- Apátok ennyire szigorú?
- Nem szigorú, hanem egy büdös görény, akinek a nyelve tövig van az elnök végbelében.
- Fúj! – rázta ki a hideg szerencsétlent és én jót kuncogtam a reakcióján. – Térjünk vissza a tárgyra. Akkor ma mindkettőnket lecseszik, mint a pengős malacot. Te összeveszel apuddal, aztán jössz megmenteni engem. Megint.
- A megmentésed lesz legjobb móka ma.
- Miért? – nézett rám kérdőn.
- A lelket is kiverem abból a két majomivadékból, ha kezet emelnek rád. Legalább levezetem a feszkót és utána sokkal jobban fog esni veled a vacsora.
- Össze akarsz verekedni apával? – sápadt el még jobban.
- Rossz a megfogalmazás. Az összeverekedés azt feltételezi, hogy egyenlőek az esélyeink. Szándékom szerint elverem majd, mint kocsis a lovát és ő igyekszik eszméleténél maradni.
- Richter, kérlek! – csimpaszkodott a felkaromba. – Ne bántsd őt!
- Szerinted Ő sajnálna téged hasonló helyzetben? – kérdeztem a szemébe nézve.
- Nem, csak drukkolna, hogy üss nagyobbat, de akkor is az apám!
- Emlékeztetnélek az eskü szövegére. Sérelmed így válik sérelmemmé. Ez tudod mit jelent? Ha téged megüt az olyan, mintha engem ütött volna meg! Nem hagyok megtorlatlanul egy ekkora sértést!
- Kérlek szépen, bármit megteszek, csak ne bántsd – könyörgött tovább.
- Nincs olyan opció, hogy nem csapok oda neki. Viszont akkor egye fene, visszafogom magam. A Te kérésedre. Így jó?
- Nem tökéletes, de egy fokkal jobb az első opciónál. – felelte és lesimította a ruhám ráncait.
- Akkor ezt megbeszéltük. – engedtem meg egy kis mosolyt magamnak. Szigorú akartam lenni vele, de nem megy, ha ilyen aranyosan néz rám.
Nagyon rossz úton haladt a kapcsolatom ezzel a lánnyal. A sokadik alkalom, amikor engedek a hülyeségének. Ő boldog a sikerétől, én örülök az örömének. Mint egy rossz szappanopera két főszereplője. Nem engedhetem a fejemre nőni, mert azzal csak tovább nehezítem az életem. Igenis fenn kell tartani az én vagyok a nemesi ivadék, a Férfi nagy F betűvel ebben a groteszk bajtársias kapcsolatban, akit tisztelnie kell. Kellene, de pont ezért nem fog. Nem is lenne számomra érdekes, ha megtenné. Áh, már megint összezavart! Nem vagyok én ilyen kedves típus! Ha valakit el akarok agyabugyálni, akkor odamegyek és megteszem! Az ilyen férgeket, akik bántják a lányaikat, meg különös élvezet lenne megkínozni kicsit. Erre jön ez a boszorkány, rám villantja a csillogó őzike szemeit és két szempilla rezegtetéssel kenyérre ken. Hagynom kellett volna azt a kontyot a fején, akkor legalább koncentrálhattam volna arra. Az ártatlan csábos nézésétől könnyebb lett volna elvonatkoztatnom, ha közben egy kutyaszar formájú objektum virít a buksija tetején.
Anna ajkai gonosz mosolyra futottak. Ilyet is tud?
- Valami gond van, Richter? – kérdezte mimóza hangon.
- Azon gondolkoztam, hogy melyik apró betűs részben volt elrejtve ez a csekélység.
- Nem tudom mire gondolsz. – pislogott értetlenül.
- Erre a tervezek valamit, ami a Te érték rendedbe nem fér bele és tudat alatt minden nőiességed beveted ellenem, hogy meglágyítsd a szívemet. – morogtam. – Ha tudnád mennyire idegesítő egy helyzet ez.
- Én nem akarlak befolyásolni. Tényleg! – fogadkozott, de én átláttam rajta.
- Te aztán nem! Olyan messze áll tőled az ilyesmi, mint Kalassen a Schneider birtoktól, igaz?
- Miért, a Schneider birtok hol van?
- Az állam másik felében. – közöltem egyhangúan.
Anna csak mosolygott rám. Istenemre, de bosszantó egy nő ez. Megőrülök tőle. Picit elpirult, amikor közelebb léptem hozzá. Ebben a mocskos világban az efféle angyalian naiv embereket elnyomják.
- Richter, mi a baj? – érintette meg az arcomat Anna.
- Semmi! – vágtam rá.
- Elsötétült a tekinteted, mint aki fejben már harcol.
- Így történik – bólintottam.
- Miattam ne aggódj – simogatott tovább kedvesen. – Nem először vernek meg, és nem utoljára. Részemről ez a legkevesebb, amit el kell tűrnöm annak érdekében, hogy melletted maradhassak.
- Anna, hidd el. Valószínűleg sokkal jobbat tettem volna veled, ha kemény maradok és visszaviszlek. A falutokban se lett volna jó életed, de mellettem még rosszabb lesz. Én egy korrupt világban élek, ahol mindent a pénz, a hatalmi visszaélések és az áskálódás ural. Meg persze az elnök. Rajtad keresztül akarnak majd elérni engem, hol kedves hol barbár módszerekkel. A családom egy része biztos nem fogadja majd el ezt a felállást. Nagyapa áldását adta ránk, így nekik alapállásban marad a pofájuk. – magyaráztam, miközben kezem a csípője köré fontam.
- Tudsz segíteni, hogy ezen a bonyolult rendszeren átlássak? – kérdezte a szemembe nézve.
- Az elkövetkező pár hetedben csak annyi dolgod lesz, hogy tanulj. Mindent tudnod kell, itt nem opció a nagyjából értem stb. A veszélyes helyzetekből majd kiterellek valami indokkal. A mi klánunk az egyik legerősebb, így amíg a klán vezér mellettünk van, addig nyílt háborút maximum apám fog folytatni ellenünk. Meg az ő pribékjei.
- Rendben – felelte és kissé elhúzódott – Rezgett a telefonod. Éreztem a zsebedben. Gondolom ez a jel, hogy indulhatunk.
- Igen, ez volt az. – válaszoltam lemondó sóhajjal. Olyan jó lett volna megcsókolni, de vége a pillanatnak.
A kocsiba ülve igyekeztem minden percet kihasználni, hogy beavassam a részletekbe. Fontosnak tartottam, hogy ne okozzon számára semmi komolyabb meglepetést. Joga volt tudni ezt, lelkileg fel kell készülnie. Nem hajtottam gyorsan, mégis túl hamar fogyott el a távolság. A város hatalmas tölgykapuja nyitva állt. Az őrtornyaival Kalassen egy igazi erődre hasonlított, ami készen állt egy ostromra is. Ódon kőfalai kiállták volna az ágyúgolyók zuhatagát.
A Stuart klán birtoka mellé épített település biztos búvóhely lehetett volna annak a semmirekellő bandának.
Az utcakép az elnök által megálmodott rendszer szerint lett kialakítva. Undorító volt, ahogy minden egyediséget nélkülözve követte egyik szín a másikat. Még annyi önállóságot se engedett a nevetséges szabályzat, hogy a házi asszony döntse el milyen színű és fajtájú virágot akar kitenni az ablakba. Hányingerem volt ettől a felszíneskedéstől, ami az állam első emberének alkalmatlanságát bizonyította.
Az emberek az utcára gyűlve bámulták az autót, miközben haladtunk a városháza felé. Ez arra engedett következtetni, hogy nagy hírverést kapott az ügyünk.
A főépület olyan volt, mint egy régi kastély. Hatalmas két szárnyú hodály, hozzáillő giccses szökőkúttal, amiben félpucér női szobrok hajbókoltak egy lovag előtt. Tipikus Stuartokra jellemző minden jó ízlést mellőző hányadék. A kertben szobrászok fáradoztak a sövények formára vágásán. Volt álló ló, ügető ló, ágaskodó ló, kiselefántok, delfinek, oroszlánok meg egy tojásain gubbasztó madár, ami távolról úgy nézett ki, mint egy méretes álló fasz. A kulturális pokol földi bugyra nem nélkülözte a labirintust se, ami természetesen a felső teraszról nézve valami szép mintát alkotott. Gondolom, mert még sose jártam fent. Az olyan pornépet, mint amilyennek engem tartott Stuart papa, a földszinten fogadták. Külön megtiszteltetésnek szánhatták, hogy az én rendszámom fel lett tüntetve a parkolóban. SCHRIR-1324. Ott virított feketén fehéren. Közvetlenül apám terepjárója mellett.
- Juj de sokan vannak! – riadt meg Anna.
Igaza volt. Az egész bagaré kijött a lépcsőre, hogy megcsodálják a parkolási képességeimet.
- Ne izgulj. Csak csinálj mindent, ahogy mondtam. – nyugtattam, de már én se voltam nyugodt.
A hangomon érezhető volt a feszültség, bármennyire is szerettem volna leplezni. Izgatott lettem a következő egy vagy két óra eseményeitől. Mentálisan készen álltam a harcra.
Apám már az autó mellett állt, mikor kiszálltam és nem okozott meglepetést a pofon, amit kaptam tőle. Nagy tenyere volt, és szerintem külön örömét lelte abban, ha az én bántalmazásomra fordíthatott némi energiát. Csak ez már nem az a műsor volt, amikor viszonzatlanul hagytam a dolgot.
- Elment az eszed, te ostoba? – kiabálta színpadiasan. Ez se okozott különösebb döbbenetet tőle, annyira kiszámítható volt. Sejtéseim szerint egy napja mást se csinált, mint előadta a szerencsétlen édesapa szerepét, aki nem tud hatni a fiára.
- Épp a napokban jött meg! – feleltem emelt hangon és ellöktem magamtól.
- Hol van az a lotyó? – ordította tovább, amiért tőlem csak elsújtó pillantást kapott, miközben a kocsi másik felére sétálva kisegítettem a remegő lányt az autóból.
- Apa, ő Anna Klein. – mutattam be neki. – Anna, Ő Hans Schneider, az apám.
- Mi a fene van a nyakában? – vörösödött el apám feje még jobban.
- Tudod, hogy utálom az olyan kérdéseket, amire a kérdező is tudja előre a választ. – böktem oda neki félvállról.
- Az Meredith-t illeti! – csapott a kocsija motorház tetejére ez az idióta.
- Már nem. – vontam vállat és magamhoz húztam Annát, aki ennek kimondottan nem örült.
- Ne merészeld! – tajtékzott tovább Hans.
- Nagyapa áldásával a szeretőmmé fogadtam. – közöltem mosolyogva, hogy ezzel is ingereljem.
- Nem adok engedélyt erre a botrányra!
- Tőled nem is kell az engedély, te csak a haduram vagy. – hergeltem tovább és önelégült képpel néztem, ahogy az idegbaj újabb szintjére lép.
- Az én Annám? – szólalt meg az elöljáró furcsa visító hangon. – Az én drága Annácskám!
- Sose volt a magáé, és már nem is lesz. – feleltem és megpusziltam Anna homlokát.
- Én kifizettem az apjának a lány árát! Nekem ígérte Annát! – pattogott tovább ez a mócsing és elénk lépve csak tátogni tudott az általa kívánt nő kiszívott nyakát látva. – Mit művelt vele?
- Hármat találhat. Segítek. Egy fiatal gyönyörű lánnyal kettesben az útszélére állva a csillagok fényében maga szerint mit szoktak egy kocsi hátsó ülésén csinálni?
- Te olcsó szajha! – lendült az elöljáró keze és én beléptem közéjük.
- Na, máris nem az én Annám? Figyelmeztetem, ha hozzá mer érni velem húz ujjat.
- Maga csak egy százados! Én elöljáró vagyok!
- Anna Luther Schneider áldásával a szeretőm lett! Ezzel az őt érintő sérelmek a klán ügyeibe tartoznak. Én Luther Schneider unokájaként érvelek egy határmenti porfészekből idepottyant senki ellen! Kinek adnak majd igazat maga szerint?
- Kérem, ezt bent rendezzük el, civilizált férfiak módjára! – vetette fel a város bírája, aki díszes ruhájában és a flancos cipőjében úgy nézett ki, mint egy járkáló érett paradicsom.
- Részemről nincs akadálya – válaszoltam előzékenyen és elindultam Annával a bejárat felé.
Hallottam apám dühödt fújtatását mögöttünk és kaján vigyorral néztem hátra rá. Élveztem, hogy idegesíthetem. Anna rokonai a lépcsőn álltak. Férfi felmenőjéből már messziről dőlt a kocsma szag. Csábító gondolat volt most egy hirtelen mozdulattal halántékon vágni, de hatalmas baklövés lett volna a jelen helyzetben. Nem akartam a lányt ott hagyni vele.
- Richter, már annyira vártalak! – ugrott a nyakamba Meredith, amint beléptem az ajtón.
- Mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten. Váratlan volt a hárpia támadása, nem volt időm Annát arrébb tolni, így szegényt sikerült fejbe vágni az engem ölelő kezeknek.
- Nem is örülsz nekem, Kedvesem? – hízelgett a nő tovább és hozzám simulva nyújtózott egy csókért.
- Már megbocsáss! – szólt rá Anna – Ki a fene vagy?
- Richter szerelme! És te ki a fene vagy? – fordult felé Meredith utálkozva.
- Én a szeretője vagyok! – vágott vissza Anna indulatosan. – Megtennéd, hogy nem csimpaszkodsz ilyen szánalmasan a nyakába?
- Hogy mi van? – visította a Meredith és hátrébb lépett.
- Jól hallottad!
- Richter ... - fordult felém a volt ágybetétem elfúló hangon – Hogy tehetted? Az a lánc nekem járt volna! Mennyit áldoztam érted?
- Mit áldoztál? Még csak ártatlan se voltál, mikor először hozzád értem. Ne legyél nevetséges! – közöltem ingerülten.
- Nekem ígérted! – sikította újra Meri. – Nem fogom hagyni! Nem fogom engedni ezt! Engem illetsz!
- Hallod magadat? – kérdeztem türelmetlenül – Fordítva ülsz azon a bizonyos lovon aranyom. Na eredj a dolgodra, ne bosszants még te is.
Határozott léptekkel indultam tovább gondosan ügyelve, hogy végig a két nő között maradjak. Hitetlenkedve néztem Annára, aki még mindig puffogott az előbb lezajlottak miatt.
- Féltékeny lettél? – súgtam oda lopva a kérdést.
- Én nem! – durcáskodott tovább. – Csupán nem értékelem, ha minden féle nőcske ölelgeti a megrontómat. Ennyi az egész!
- Értem értem – hagytam rá. – Most itt kell hagyjalak, de ígérem sietek. – simogattam meg az arcát bíztatóan.
- Minden rendben lesz! – mosolygott rám rosszul leplezett félelemmel.
Az eszemmel tudtam, hogy csak rosszabb lesz a helyzete, de akkor is muszáj volt. Magamhoz húztam és óvatosan megcsókoltam. Az ingembe kapaszkodva viszonozta és úgy tűnt ezt a meghitt pillanatot a körülöttünk állok felháborodása se tudta elrontani.
- Ne add meg nekik azt az örömet, hogy félni látnak! – súgtam a szájára és hüvelykujjammal letöröltem egy kósza könnycseppet.
- Rendben – felelte és tőlem eltávolodva hagyta, hogy az egyik itt dolgozó szobaasszony bevezesse egy terembe.
Az ajtónál állva kaptam el az apját és az elöljárót. Nem fogom elérni a sértetlenségét, de már az is fél siker lenne, ha mérsékelni tudnám.
- Tudom, mire készülnek, és előre szeretném figyelmeztetni Önöket. Tízszeresen verem le magukon, amit azzal a lánnyal művelnek majd. – közöltem érzelem mentes hangon.
- A lányommal azt csinálok, amit akarok! – förmedt rám Anna apja.
- Anna már nem a maga lánya, hanem az én szeretőm. – böktem oda és ott hagytam őket.