Nathan Sculpteur feketevérű vízköpő, ami sokszor inkább hátrány, mint előny. A vízköpőklán nem fogadja be, tagjai legszívesebben kinyírnák őt. A fekete vére miatt vigyáznia kell, hogy mások ne lássák vérezni. A szerelemről pedig még csak álmodoznia...
Figyelmeztetés: a fejezet véres jelenetet tartalmaz!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hideg fém szúrta át az oldalamat. Hallottam, ahogy Emma felsikoltott. A vízköpőbőröm kibírt egy lövedéket, de más élesebb fegyverek ha nehezen is, de át tudják szakítani.
A vámpír kirántotta a tőrkard pengéjét a testemből. A lábaim elgyengültek és térdre estem.
Egy pillanatig nem láttam semmit a fekete fájdalomtól, de megráztam a fejem és pislogtam párat. Nem. Most nem engedhetek meg magamnak egy eszméletvesztést. Harcolnom kell.
Emmáért.
Meg kell védenem őt.
A vámpír a tőrkardal a kezében lassan (mint aki már biztos a győzelmében) megindult Emma felé.
Nem!
Az oldalamat hasogató fájdalom ellenére felpattantam. A szememben érzett bizsergés figyelmeztetett arra, hogy részben átváltoztam. Megiramodtam a vámpír felé, hátulról a jobb karommal átkaroltam a nyakát és lerántottam őt a földre. Rögtön fölé hajoltam és behúztam neki egyet, mielőtt még bármit is reagálhatott volna. Az ütés erejétől a feje nekiütődött az aszfaltnak és még az orrát is sikerült eltörnöm az arccsontjával együtt. Rögtön megéreztem vérének túlságosan is édes illatát.
Nem voltam benne biztos, hogy meghalt és bosszúálló kedvem miatt nem értem be ennyivel. Felkaptam a fekete véremben áztatott tőrkardot és a vámpír vállát átszúrva a pengét beledöftem az aszfaltba. Odaszögeztem őt, mint egy kicseszett, boncolásra váró gilisztát.
Emma odarohant hozzám. Észre fogja venni a vérem színét. Nem láthatja meg a sebemet! Eltakartam a hasam azon részét, ahol kilyukasztottak és elfordultam tőle.
-Emma... menj a kocsihoz... majd... mindjárt megyek - annyira ki voltam fulladva és annyi vért vesztettem, hogy csak szaggatottan tudtam beszélni.
-NEM! Megsérültél! Mutasd! - elkezdte lefejteni a kezemet az oldalamról, én pedig túl kimerült voltam ahhoz, hogy ellenkezni tudjak vele. A francba!
-Hagyd... ne... - a kezem már nem takarta genetikai „betegségem" bizonyítékát, mert most az egyszer Emma erőfölényben volt, így sikerült lefejtenie az oldalamról a tenyeremet. Megadóan engedtem, hogy szemügyre vegye a fekete sérülést.
Látta, ahogy kinyírtam két vámpírt. Látta, ahogy puszta kézzel kitéptem az egyik vérszívó nyelőcsövét. Látta a véremet. És talán még a félig-meddig átváltozott formámat is sikerült felfednem előtte. Ezt mégis hogyan fogom elmagyarázni neki?
Olyan gyorsan hátrált el tőlem, mintha lángra kaptam volna. Szemei elkerekedtek és egyre gyorsabban kezdett zihálni. Hallottam, hogy a szíve valósággal vágtatott a mellkasában. Már kezdtem félni, hogy mindjárt kiugrik a helyéről. Nem mintha már alapból nyugodt lettem volna.
