Bérgyilkosok összezárva

Negyedik fejezet

Az ebédet követően pakolni kezdünk. A dobozokat és a két bőröndöt egy kisebb furgonba tesszük, amelyen még néhány bútor is helyet kapott. Miután minden felkerül a raktérre, Josh int a sofőrnek, aki el is indul az új lakásunk felé.

Percekkel később mindannyian a konyhában vagyunk, s épp elbúcsúzunk az otthoniaktól. River azonnal hozzám jön, szorosan magához ölel, s biztató szavakat suttog a fülembe. Biztosít arról, hogy semmi baj nem lesz és, hogy Robin nem mindig olyan, mint amilyennek eddig mutatta magát. Szeretnék hinni és igazat adni neki, de képtelen vagyok rá. Robin sosem változik - még akkor sem, ha kívülről úgy tűnik, hogy mégis. Ugyanaz a seggfej, kötekedős és idegesítő férfi marad, mint amilyen évekkel ezelőtt volt. Ha mégis azt feltételeztem volna, hogy tényleg változott, akkor a ma reggeli viselkedése rádöbbentene arra, hogy abszolút rosszul ítéltem meg őt.

- Minden rendben lesz - suttogja utoljára River, majd elenged, s hátrébb lép tőlem.

Ezután Josh karjaiban találom magam, aki ugyanolyan védelmezően tart, mint a felesége. Ahogy hozzá simulok, érzem, hogy az ő szíve is ugyan olyan hevesen kalapál, mint az enyém. Úgy tűnik, ő is ideges. A kérdés már csak az, hogy ő mi miatt? Én azért, mert rettegek attól, hogy Robinnal kell együtt dolgoznom, mi több, együtt is élnem. Félek attól, hogy akkora patáliát fogunk csapni, hogy már az első percben lebukunk, és akkor mindkettőnknek lőttek. Vajon Josh is emiatt tart? Bár, ha jobban belegondolok, akkor ő hisz bennünk. Tudja, ha komolyan vesszük a dolgunkat, akkor nem kockáztatunk - még akkor sem, ha ezzel le kell mondanunk az egyik legkedveltebb időtöltésünkről, azaz egymás vérének a szívásáról.

- Meg fogjátok csinálni, ne parázz. Rendben? - néz a szemembe, és egy biztató mosolyt küld felém.

Félve ugyan, de bólintok. Hinni akarok neki, egyik részem pedig el is hiszi neki azt, amit mondott, de a másik részem még mindig kétkedik.

- Indulunk? - kérdi Robin, s felém pillant.

Kilépünk az ajtón, s beülünk az autóba. Egy ideig egyikünk sem mozdul, csak meredünk magunk elé. Robin egyik keze a kulcson pihen, ami már az indítóban van, a másik pedig a kormányon. Mélyen szívja be a levegőt, közben pedig erősen koncentrál a kijelzőre. Valószínűnek tartom, hogy nem azt olvassa le róla, hogy hány liter benzin van a tartályban, hanem valami egész másra gondol. Valami, vagy valaki másra. Talán rám. A munkára. Vagy épp mindkettőre.

Pár perccel később kitolat a feljáróról, s elindul az cél felé, azaz Johnstonba.

A kezemben lévő táskából kiveszem a laptopot, felnyitom.

- Add ide! - hallom a mellettem ülő srác érces és éles hangját.

- Mi? - fordulok felé értetlenül.

- Rakd le a gépet és pihenj! Semmit sem aludtál, és pihenned kell - adja ki a parancsot ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nehogy már megmondd, hogy mit csináljak! Amúgy is, még dolgoznom kell vele. Lehet, hogy átsiklottam valami felett, és most azt a valamit meg fogom találni - vágok vissza, majd ismét a képernyőnek szentelem a figyelmemet.

- A francba veled! - morogja, majd azonnal lefékez, és az út szélére húzza a járművet.

Egy mozdulattal kikapja a kezemből a gépezetet, összecsapja - figyelembe sem véve azt, hogy egy eléggé értékes tárgyat tart a kezében -, s hátradobja, mint valami mosott rongyot. Dühös pillantásokat lövellek feléje; olyanokat, amelyekkel már-már széttépem őt. Mert hát ezt akarom: cafatokra tépni, s úgy elverni, hogy többé sose tegyen olyat, mint amilyet az előbb tett.