Emlékezz Rám!

~19. rész~

* Az ő barna szemeit akartam látni magam előtt és az ő csókját akartam érezni a boldogító igen után. Mert neki boldogan mondanék igent. Hiszen Thomassal közös a végzetünk!*

Egy kényelmetlen ágyon feküdtem, a vakító fehérségtől hunyorognom kellett. A szám ki volt száradva, a szemeim pedig vörösek és puffadtak. Mi történhetett? Próbáltam visszagondolni az elmúlt pár órára. A sötétségben tapogatóztam. Mi történt már megint?! Az álmomra gondoltam. Aztán egyik pillanatról a másikra bevillant a lángoló terem a haldokló Thomassal. Lehuzkodtam magamról mindegyik gép zsinórját, majd az ágyból felkelve a folyosóra igyekeztem. Kórházi köntösben, mezítláb borzalmas volt télen a hideg járólapon mászkálni, de tudnom kellett, hogy van a fiú. Szaporán lépkedtem, amikor egy ismerős nőbe botlottam. Sokáig szemeztem vele, mire rájöttem, kivel állok szemben.
-Miranda?!- szólítottam meg.
-Ó, Sophia!- borult a nyakamba, majd csendesen zokogni kezdett.
-Hogy van Tom?- kérdeztem tőle.
-Fogalmam sincs, még nem engedtek be hozzá. Rettegek, hogy bármi történik a fiammal!- mondta. Bennem is elhatalmasodott a félelem. Ha bármi történik vele, azt sosem bocsátom meg magamnak! -Hallottam, hogy vele voltál. Azt, hogy úgy kellett elhúzni tőle, nehogy neked is bajod legyen. Köszönöm!- nézett rám hálásan. Dehát nem tettem semmit, amit meg kellene köszönnie. Sőt mi több, miattam történt ez az egész...

Miután elbúcsúztam Mirandától, megígérte, hogy mindenképpen tájékoztat, ha megtud valamit. Nekem viszont ez nem volt elég. A saját szememmel kellett látnom őt! A recepcióhoz vezetett a legelső utam. Fél óra könyörgés után az egyik nővérke megsajnált és elárulta, melyik szobában találom Thomast. Két emelettel felettem volt, a kórház "B" szárnyában. Lélegzetvisszafojtva számolgattam a szobákat, míg rá nem bukkantam a keresettre. A szobába nyíló ablakon benéztem, bár talán jobban jártam volna, ha ezt nem teszem meg. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, egy gép jelezte a szívverését, egy másik szabályozta a légzését, egy újabb a folyadékpótlásról gondoskodott és így sorolhatnám. A szívem egy része abban a pillanatban megszűnt dobogni. Ez az én hibám! Csak én tehetek arról, hogy idáig fajultak a dolgok! Könnyezve döntöttem a fejemet az ablak üvegének. Nem veszthetlek el megint!- suttogtam neki, pedig tisztában voltam vele, hogy mindebből semmit nem hall.
-Szeretne hozzá bemenni?- tette kezét a vállamra az egyik ott megjelenő orvos. Némán bólintottam, majd hagytam, hogy betereljen a szobába. -De csak egy kicsit lehet vele! Hivatalosan senkit nem engedhetnénk még be!- figyelmeztetett.
-Köszönöm!- mosolyogtam rá szelíden, aztán a doki egy biccentés után magunkra hagyott.

-Hallasz, Tom?- szorítottam meg az élettelenül nyugvó kezét. Semmi válasz. -Küzdj! Könyörgöm neked, küzdened kell! Nem adhatod fel! Nem, amíg egy egész élet áll előtted!- könnyeim apaszthatatlanul csordogáltak végig arcomon, egész testem remegésbe kezdett. Ekkor szorítást éreztem a kezemen. Odakaptam a fejemet. A fiú volt az! Hitetlenül nevetni kezdtem. -Meg tudod csinálni, bármire képes vagy, Thomas, csak akarnod kell!- viszont ezután már semmi nem történt. Ismét megjelent az orvos, mennem kellett. Búcsúzóul lágy csókot leheltem a srác ajkaira. Hálásan rámosolyogtam a doktorra, majd visszacammogtam a szobámba.

Szobatársam foglalt helyet az ágyam melletti széken s aggódóan vizslatta az üres ágyat.
-Liam?!- szólítottam meg. Ő abban a pillanatban felpattant, felém rohant és átölelt.
-Fogalmad sincs, mennyire megijesztettél, Soph!- nézett mélyen a szemembe.
-Sajnálom!- motyogtam alig hallhatóan.
-Merre jártál?- érdeklődött.
-Meg kellett néznem őt. Látnom kellett!
-De még nem is lehet bemenni hozzá...
-Tudom, viszont az egyik orvos megsajnált és beengedett. Szörnyen néz ki, Liam! Borzalmas érzés őt így, ilyen állapotban látni!- kezdtem el halkan zokogni. Nem értettem magamat. Sosem voltam az a tipikus sírós ember, viszont mostanában mást sem csinálok, csak bőgök és bőgök...
-Semmi baj!- csitított Li. Sirattam Tomot, a kettőnk lehetetlen románcát és saját magamat. Mindig történik valami, ami derékba töri az addig felépített jót. Lassan álomba sírtam magam.

Szinte kipihentnek éreztem magam, amikor felébredtem. A fejem enyhén hasogatott, a gyomrom pedig éhségről árulkodott, de ez nem érdekelt. Megint meg fogom látogatni őt! Ha minden igaz, ma már szabad. Én pedig élni fogok a lehetőséggel! Fél óra elteltével egy nővér jelent meg, tálcával a kezében. A reggelit hozta. Gyorsan magamba tömtem az állot kenyérből összetákolt szendvicset, a mosdóba igyekezve megmostam az arcomat, a fogamat, majd késznek nyilvánítottam magamat a látogatáshoz. Mielőtt elindultam volna, még egy gyors pillantást vetettem magamra a tükörben. Kár volt... A borzalmasan festő lány képét megpróbáltam kiverni a fejemből miközben elindultam az emelet irányába.

Lassan battyogtam barátom kórterme felé. Azt mondták, már jobban van! Remélem felépül és minden olyan lesz, mint régen. Vagy jobb! Felértem a negyedik emeletre, már csak a szobát kellett megtalálnom. A folyosón lévő székek egyikén ott ült Miranda, fejét a tenyerébe hajtva. Vele szemben Chris állt, megtört tekintettel arcán. Nem értettem az egészet. Mi folyik itt?! Már a kezem a célzott helyiség ajtajának kilincsén volt, amikor Tom apja megszólalt.
-Nem mehetsz oda be Sophia!- figyelmeztetett.
-Ugyan, Chris! Én már azelőtt bent voltam, hogy engedélyezték volna!- vicceltem el a dolgot, hátha jobb kedve derítem vele. Nem jött össze, talán még komorabb lett a tekintete.
-Szépen kérlek, ne menj be!- nézett rám könyörgően.
-Mi történt?- a férfi Mirandára sandított, aki könnyes szemeit felém fordította.
-Vége van, Sophia...- mondta ki a nő. Ugye nem hallottam jól? Ugye csak a képzeletem játszadozik velem?!
-Nem! Nem, nem, nem és nem! Lehetetlen, nem halhatott meg!- mondtam egyre hangosabban. Látásomat ismét könnyek homályosították, a folyosó mintha egyik percről a másikra összezsugorodott volna. Levegőért kapkodtam. Ez nem történhet meg! Ez csak egy idióta rémálom lehet, semmi más! Egy hirtelen ötlettől vezérelve mégis berontottam a fiú szobájába. Az ágya be volt vetve, a tetején pedig egy hatalmas fekete zsák hevert, zippzárral összehúzva a tetején. Nem! Odarohantam és résnyire felnyitottam a zsákot. Az ő élettelen arca nézett vissza rám. Szemei csukva voltak, arca sápadt, ajkai szürkék. Nem!
-Ébredj fel, hallod Thomas?! Ne szórakozz! Nyisd ki a szemed és mondd azt, hogy ez csak egy idióta poén!- ráztam a fiú élettelen testét, miközben kiabáltam hozzá. Hallottam, ahogy a srác anyja a szobába lépve hangos sírásba kezd. -Kérlek, kelj fel, ne hagyj megint egyedül!- folytattam halkan. Már nem ráztam őt csak térdre rogytam és keserves sírásba kezdtem. Nem halhatott meg! Nem lehet, hogy soha többé nem látom azokat a gyönyörű csokoládé-barna szemeket!