2.17 fejezet

668 44 11
                                    

Nyíl

A vörös betűket néztem és a lábam a földbe gyökerezett. Minden ami hirtelen helyreállt, most összedőlt és én megént az üvegszilánkokban járok. Egy erősen lüktető fájdalom költözött a mellkasomba és összeszoritotta a szívem. Úgy éreztem nem kapok levegőt, a látásom opálos lett, egy jéghideg dedergés táncolt végig a gerincemen. Ez nem lehet! Nem!
A lábam erőtlen volt és addig odáztam, míg a falhoz támasztottam a hátam. Szükségem volt a támasztékra, de nem volt erőm Minhóhoz menni. A fejem borzasztóan zsongott, tele volt nyugtalanító gondolatokkal és érzelmekkel. Minden amiről azt hittem helyreállít, kiderült hazugság volt. A kezem görcsösen ökölbe szorult és csak magam elé bámultam, üresen, anélkül, hogy bármit is láttam volna. Kétségbeesetten próbáltam segítségül hívni az agyam racionális részét, de az folytonos harcban volt a szívemmel. Hinni akarok Minhónak, egek, mit nem adnék azért, hogy mindaz igaz lenne amire emlékszünk,  de ugyanakkor az igazat is akarom tudni. Eszembe jutott egy emlék amikor még a Kitörés előtt együtt játszottam Brandon-nal. Szép, nyugtató hatású emlék volt és bennem frissen felébredt a vágy,  hogy újra felélesszem a rég elveszett bizalmunkat. Hiányzik a bátyjám, de ugyanakkor Minho szerelme többet ér mint bármi más. Csak a két dolog nem összeférhető, hiszen a két ember akit előttem áll, teljesen különböző és tőlem is komplett más embert akarnak csinálni. Az arcom a tenyerembe temettem és azt hittem sírva fakadok. A kettő sehogyan sem fér a fejembe. 

Valamelyikük hazudik nekem. De nem tudom ki.

Lépések ritmikus és tompa hangját hallottam.

-Claire? - kérdezte Vörös, a hangja mintha együttérzést hordozott volna, de már azt sem tudtam képzelődök-e

Claire? Ez lenne a nevem? Abban a pillanatban összpontosult bennem először igazán, hogy mennyire elveszett is vagyok, hiszen  még a nevem sem tudom. Brandon kedve szerint játszik a nevemmel: hol Faith-nek, hol Nyílnak hív. Meg aztán ott van Minho is aki azt állítja a nevem Claire. Ez három különböző név és komplett más személyek: Nyíl az erős lány, aki folyton a vezér mellett sürgölődik; akit maga Vörös szeretne maga mellett látni. Faith Connors az a kislány aki Brandon-nal játszott a kiskertben és aki évek alatt megszomorodott. Claire pedig az akibe Minho beleszeretett és akihez most is ragaszkodik. Nem tudom én ki vagyok ezek az emberek közül. Nem tudom ki vagyok. Egy névtelen senki. Semmi helyem sehol ha nem tudom ki vagyok igazán, hogyan nézzek Brandon-ra mint hazug vagy mint segítő, ugyanez Minhóra is érvényes. Nem tudok a fiúra így nézni, mint egy hazugra, Brandon-ra már inkább, viszont itt a gép, ami csalhatatlan és pártatlan. Még soha sem fájt ennyire az igazság.

Egy meleg kezet éreztem a karomon, az ujjbegyei érdesek voltak. Fel sem kellett emelnem a fejem, hogy lássam, Minho összetörve néz le rám. Könnyes szemmel néztem rám és a karjába akartam vetni magam, még akkor is ha nincs rá bizonyíték, hogy egyszer szerelmesek voltunk egymásba. Erre nem kell bizonyíték,  én tisztán és erősen érzem és ennyi elég. De mégsem elég, hiszen ez csak hatalmas zűrzavart okoz bennem.

-Vedd le a kezed róla! - kiáltotta mennydörgő hangon Vörös

Minho mordult és a kezem a karját fogta meg, hogy visszahúzzam. A pokolba kívánja, ebben biztos vagyok. Féltem valami őrültséget fog csinálni, mondjuk például hogy nekiugrik Brandon-nak. A kezem görcsösen az övét fogta, de így is éreztem a fiú lüktető vérét, a haragot és gyűlöletet amit a bátyjám iránt érez.

- Te szörnyeteg vagy! - szólalt meg Minho - Hogy nevezheted magad a bátyjának?!

-Többet tettem érte mint te valaha is, féreg. - emelte fel a hangját és máris lépkedett felénk 

A Változó (The Variable) TMR//Minho (Befejezett, de még frissül)Where stories live. Discover now