Fuck Yourself Bro! • befejezett

~13

Gondolkodom. Vagy is létezem. Létezem? Akkor nem haltam meg. De akkor miért nem tudom kinyitni a szemem? Érzem a körűlöttem lévők jelenlétét, hallom a beszélgetéseiket. De a szemem meg sem mozdul. Várjunk! Az egész testemet nem érzem, még csak megmozdítani se tudom. Mi történik velem? Miért nem reagálok semmire sem?

Vannak azok a lélekvándorlós dolgok, de ahhoz meg kellett volna halnom, de itt vagyok, viszont nem emlékszem semmire sem. Emlékek hol vagytok? Egyáltalán én ki vagyok? Kezdek bepánikolni. A kis készülék amire rá vagyok kötve, elkezd gyorsan pittyegni. A szív verésem egyre gyorsabb ver, és már nem érzékelek semmit. Valószínűleg nyugtatót vagy altatót kaphattam és álmodom.

Egy erdőben vagyok. Egyedűl. Félek, de moccani nem birok. Látom, hogy valaki letérdepel elém. Szép zőld szemei vannak a fiúnak, a haja bele lóg a szemébe, ezzel egy kicsit eltakarva a jobb oldalit. Tátog a szája, mondani akar valamit, de nem hallom. Szétnézek. Nem csak ő van itt. Rajta kívül még egy lány és két fiú. Látom, amint a lány elveszi a ruhadarabot a fejemről, tiszta vér. Elvesztem az érzékeimet és lehunyom a szemem.

--

Nyugalom árad végig a testemen, viszont valaki nyúlkál bennem. Nyúlkál bennem? Akkor most épp műtenek. Fájdalmat nem érzek, csak hideget és fura illatot. Halál. Micsoda fura fogalom a nem létezésre. Egy kis szó és kifejez mindent. Bár a lélek tovább él, mert ugye az nem halhat meg. Vagy is azt hiszem, így olvastam valahol még régebben. Vajon akkor van mennyország is? Ha van, akkor lennie kell pokolnak is. Kiváncsi lennék rá, hogy én hova kerűlnék.

Egy név villan be. Valami Nate. Ki ő? Miért gondolok rá? Ő mentett meg? Vagy is akkor az az álom valójában nem is álom. Többre nem emlékszem, de ez is valami.

Eszembe jutott egy kis idézet a kedvenc írómtól, Darren Shantól:
"A szeretteink nem hagynak el minket. Egyszerűen csak eltűnnek a szemünk elől egy időre, de várnak ránk az árnyékok között."

Igaz, végül is, itt leszek, csak nem fognak látni. Itt leszek, csak nem fognak érezni. Itt leszek, de nem fognak tudni megérinteni.

Szomorú igazság, de ha itt az idő, akkor itt az idő. De vajon nekem most van itt? Most kell elmennem? Még csak 17 vagyok, annyi mindent kiakartam még próbálni, kedvenc helyeimre elmenni, elvégezni a sulit, pasit szerezni. Vagy legalább elbúcsúzni. Tőlük. Tőle. Nate. Tudom, most már emlékszem mindenre. A cuki mosolyodra, a lágy hangodra, veszekedéseinkre. Mindig ott voltál mellettem. És még elakartam mondani neked, hogy szeretlek. Szeretlek érted? Bár hallanád most a gondolataimat.

Könnycseppek gördűlnek végig az arcomon. Meglepődöm. Egy kis papírt érzek, ami letőrli őket. Szóval altatás alatt az érzéseimet nem tudom irányítani. Különös, hogy mire képes az emberi akarat, de nekem már lelkierőm sincs. Elfogyott. Elfogytam.

Egy hosszú véget nem érő pittyegés zökkent ki a gondolataimból. Az orvosok, kapkodnak, engem kezd elnyelni a sötétség. A defiblirától hidegétől kirázott a hideg. Újra élesztés.

-Nate.-motyogtam halkan, erőtlenül, még el nem nyert a megnyugvás és el vitt a vonat másik útra.

Halihó! :)
Szóval kezdem befejezni a történetet. Egy pár részt (nem tudom pontosan mennyit) írok még. Viszont a kövi rész az Nate szemszögös lesz.
Addig is köszönöm a 41,7K megtekintést😢 el se hiszem, aranyosak vagytok, a kedves kommenteket és a votokat ❤
Szép napot nektek! ☺❤