Süketnéma {Larry Stylinson}

21.

A szívem hevesen dobogott a mellkasomban, miközben meglapultam a faház oldalánál. Egyre közelebb kerültünk a tábortűzhöz, ami körül emberek ültek, de közöttük még nem találtam meg azt, akit kerestem. Hiába kutattam a göndör fürtök után, mindig sikertelenül jártam, ami egyre jobban bosszantott. Mi van, ha nem is ebbe a táborba jött és csak valamit félreértettem, amikor a programról beszélt nekem? 

-Ők mind süketek? - kérdezte Zayn suttogva. Lassan bólintottam, mire hitetlenül lépett el a faltól. -Akkor minek suttogunk?

-Mert a táborvezető nem az, te gyökér! - rántottam vissza az előző helyzetébe. Óvatosan szétnéztem, mert nem igazán díjaztam volna ha észrevesznek. Ettől függetlenül, zseniális ötletem támadt, amikor egy alacsony, szőke hajú lány lépdelt felénk. Egy zacskót tartott a kezében, feltételezem, csak vissza akarja vinni a saját házába. Nem támaszkodhattam biztos tényekre. Bármikor kiderülhet, hogy a csaj nem is süket, kénytelen voltam arra hagyatkozni, amit a két szememmel láttam. Rettentő csendes mozgása volt és a szemeit folyton járatta, párszor hátra is nézett. 

-Bevonjuk a szőkét? - kérdezte Zayn, mire felé kaptam a tekintetem. -Mi van?

-Mikor lettél gondolatolvasó? - kértem számon. Szórakozottan megrántotta a vállát. -Háromra ideér. A te dolgod lesz elhallgattatni.

-Már megbocsáss, de miért pont én? - felháborodva arrébb lökött, aztán minden előjel nélkül, egyszer csak elkapta a falhoz érő lány karját és kíméletlenül berángatta a fák közé. Mindezt levegővétel nélkül, elkerekedett szemekkel néztem végig. 

-Megőrültél? Nem elrabolni akarjuk, te állat! - morogtam halkan, miközben a vadul kapálózó lány kezeit próbáltam lefogni. 

-Gyökér, állat, mi a franc van ma veled? Ez a hála, amiért itt vagyok? - Z sértődötten felszegte az orrát és elengedte a lányt, aki ezzel a váratlan mozdulattal rám esett. 

-Ne hagyd megszökni! - sziszegtem ijedten. Azt hittem, Zayn hátrálni kezd (mert az arckifejezéséből ítélve úgy éreztem, hogy innentől nem számíthatok rá), de ehelyett csak leguggolt a földre és a lány bokáját erősen tartva akadályozta meg a további menekülési próbálkozásait. 

-Nem akarnád végre beavatni?

-Nem megy, ha nem néz rám! - tanácstalanul felálltam, aztán visszasétáltam a faházhoz, hogy biztosra vegyem; senki nem vett minket észre. Komolyan, mint a rossz kommandósok. Vagy bűnözők.
A két véglet...
Zayn szenvedő hangokat hallatott, mire megfordultam és elismerően biccentettem, amikor a barátom a földön fekve fogta le az egyre gyengébb áldozatunkat. Dehogy áldozat! 
Térdre vetettem magam előttük és gondolatban összeszedve mindent, amit eddig tanultam, felemeltem a kezem és jelelni kezdtem. 

"Nem akarunk bántani! Sajnálom, hogy ennyire megijesztettünk, de te vagy az egyetlen, aki segíthet nekünk. Keresünk valakit, nagyon fontos lenne!"

A lány meglepődve, pislogás nélkül meredt rám, aztán szinte láttam a válláról legördülő, hatalmas követ, ami a megkönnyebbüléstől eresztette el magát. Kék szemeivel felfele nézett, kicsit oldalra billentette a fejét és felvonta a szemöldökét, mikor tekintete megtalálta Zaynt, aki még mindig erősen szorította a karját. 

-Zayn! Engedd már el! - tértem észhez én is. Z tette, amire kértem és miután hátrébb csúszott, leporolta magát és felsegítette a lányt is. 

-Segít nekünk? - kérdezte.

-Nagyon remélem - sóhajtottam. Feszülten vártam, hogy az egyetlen reményünk megigazítsa magán a ruhát és a lábához tegye a zacskót. Ekkor felcsillant a szemem, hiszen mi másért akarná, hogy a kezei szabadok legyenek, ha nem azért, hogy jeleljen nekünk?