anthesis // valo

// t w e n t y //

Másnap épp azt tervezgettük, hogy miket is csináljunk a hátralévő, egyre csak fogyatkozó napjainkon, amikor megcsörrent Ville telefonja, ő pedig mosolyogva válaszolt a hívásra. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, szokása volt eltűnni, hosszúra nyúló negyedórákra, hogy megbeszélje az együttes ügyes bajos dolgait. De akkor nem vonult el egy másik szobába, hanem ott maradt mellettem és bizonytalanul méregetve nézte az arcomat. Hangján és kicsit merev tartásán érződött a feszültség, amit nem igazán tudtam mire vélni.

Miután lerakta a telefont, tekintete egyértelműen elárulta, hogy valami olyan dolgot mondtak neki, ami kényelmetlenül érinti, nem csak őt, hanem engem is.

- Valami baj van?

- Nem, vagyis talán, az öcsém Jesse hívott és holnap átjönne ebédre.

Addig még szóba sem került, hogyan és mikor fogunk megismerkedni a másik családjával, igaz anyámék nem tudtak semmit sem Villéről, sem a kapcsolatunkról, és egyelőre nem is akartam ezen változtatni.

- És öhm, félnem kéne?

Valamiért, mindig is nehezen jöttem ki a barátaim rokonaival, általában túl csöndes és óvatos voltam a közelükben, igazán esélyt sem adva rá, hogy megláthassák a valódi személyiségemet. Nem utáltak és tudtommal egyik anyuka sem akart éket verni közénk, egyszerűen csak képtelen voltam beilleszkedni közéjük.

- Nem, azt nem mondanám, jobban jársz vele, mint a szüleimmel.

- Ez nem hangzik túl biztatóan - húztam el a számat.

- Ha nem szeretnéd, lemondhatom.

Őszintén örültem volna, ha a közeljövőben nem kéne senkivel megismerkednem, aki vér szerint kapcsolódik Villéhez, de nem akartam rögtön az elején nemet mondani rá.

- Te szeretnéd, ha találkoznék vele? - kérdeztem komolyan.

Úgy éreztem, nem mindenképp csak az a fontos, hogy én tartok a hozzá közel állók véleményétől, hanem, hogy neki mit jelentene, ha a testvére megismerne. Abból, amiket addig mesélt nekem, az jött át, hogy igencsak szoros a kapcsoltuk és szeretik egymást, de láttam rajta, hogy ő is bizonytalan egy kicsit.

- Azt hiszem igen, csak reméltem, hogy egy kicsit tovább megtarthatlak magamnak.

- Akkor találd ki, hogy mit főzzek, mert gondolom, nem rendelni akarsz.

Ville hangyányi meglepettséggel, de hálásan mosolygott le rám.

- Köszönöm Szívem - adott egy meleg csókot az ajkamra.

Miután gyorsan eldöntöttük, hogy ugyanazt az olasz tésztát fogom csinálni, amit Londonban is főztem, tapogatózva rákérdeztem, hogy mégis mennyit árult el rólam az öccsének. Nem akartam, hogy csak az ajtóban állva, jöjjön rá, hogy a bátyja egy huszonéves, német csajjal kavar. Mert bár szerintem a tizenhárom év különbség még az elfogadható határokon belül mozgott, de lehet Jesse számára kényelmetlen lenne, hogy alig idősebb nálam pár évvel. Ville megnyugtatva ölelt át, és vigyorogva biztosított, hogy nem lesz semmi gond, eleget, talán túl sokat is mesélt rólam az testvérének. És ne aggódjak, azt is tudja, hogy az elején, mindenkivel távolságtartó vagyok, bár őt ismerve, nem fogja magát zavartatni, de ő ott lesz mellettem és megvéd ha arról van szó.

- Szerintem kedvelni fogjátok egymást.

Reméltem, hogy igaza lesz. Bíztam benne és a szavaiban, még akkor is, ha az agyam folyamatosan azt suttogta, hogy emlékezzek milyen volt Lukas szüleivel először találkozni, amikor egész vacsora alatt három szónál több nem hagyta el a számat, amikor a faggató kérdésekre is barátom válaszolt helyettem, amíg én szememet lesütve, kínosan mocorogtam a széken. Borzalmas volt, és ugyan később javult a helyzet, de soha nem sikerült teljesen lemosnom magamról az első, nem túl fényes benyomás emlékét.