Photograph

Epilógus II.

Sziasztok csibék!
Meg is hoztam az utolsó részt. Igazából nem tudok mit hozzáfűzni, úgyhogy zene be, és jó olvasást!
Yours sincerely, Kita.❤

Két hét. Két kínkeserves kínkeserves hét telt el azóta. Azóta, hogy elment, hogy itthagyott. "Teljesen kifordultál magadból." "Jól érzed magad?" "Csak az árnyéka vagy a régi önmagadnak." "Túl kell tenned magad rajta. Ez így nem mehet tovább." Kaptam meg a hülyébbnél-hülyébb szemrehányásokat az utóbbi időben.Én mit csináltam erre? Szótlanul elsétáltam, vagy felrohantam a szobámba. Nem kell nekem senki más, csak Ő.
-Louis, leveled jött!-kiáltott anya, ezzel kirántva engem a merengésemből. Összerezzentem a hirtelen zajra, majd az öntözőkannát letéve siettem a nappaliba. Anya a konyhában tevékenykedett, a levelem pedig a nappali kis asztalán díszelgett.Értetlenül sétáltam a fehér borítékhoz, majd a kezembe vettem a kis papírt. Amint megláttam a feladót, remegő kezeim közül kicsúszott a lap, majd halk puffanással ért földet. Zihálva meredtem magam elé, és próbáltam visszafojtani a feltörni készülő sírógörcsömet. Percekig álltam a szoba közepén, elhomályosult tekintettel a borítékot méregetve, majd amikor magamhoz tértem a sokkból, felkaptam a levelet, és a szobámba rohantam. Becsuktam magam után az ajtót, és leültem az ágyamra. Hitetlenül forgattam a borítékot.
-De hát te meghaltál.-suttogtam döbbenten, majd felnyitottam a borítékot és kihúztam a félbehajtott papírt. Szétnyitottam a lapot, majd halványan elmosolyodtam, ahogy megláttam Harry kacskaringós kézírását. Letöröltem a kiszökni készülő könnyeket, majd egy sóhajtás után elkezdtem olvasni.

Lou, szerelmem!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor nagy valószínűséggel én már nem vagyok melletted. Tudom, feladtam mert gyenge voltam. A betegség teljesen legyengített, majd legyőzött. Ezzel nem tudtunk mit kezdeni. Ezt dobta a sors. Viszont nem azért írom ezt a levelet, hogy a betegségről legyen szó. Emlékszel, amikor egyedül hagytál a szobádban, és amikor visszajöttél én sírtam? Akkor sunyiban beleolvastam az akkor még félkész gyászbeszédedbe. Hihetetlen mennyi mindenre, és milyen pontosan emlékszel... Imádtam olvasni a gondolataidat, és az érzéseidet. Annyira, de annyira szeretlek Lou! Ebben az egészben az a legrosszabb, hogy itt hagyok mindent, és mindenkit, köztük Téged! Nem akarlak elhagyni Lou! Én nem akartam meghalni! Te voltál az egyetlen, és az igazi, Lou.
Emlékszel az első találkozásunkra? Akkor valami megmozdult bennem...
Emlékszel az első randinkra? Akkor éreztem, hogy te más vagy...
Emlékszel az "együtt" ígéreteinkre? Ez lett a mi örökkénk...
Emlékszel az első csókunkra? Akkor jöttem rá, hogy szeretlek...
Emlékszel a kedvenc dalunkra? Akkor már tudtam, hogy semmi sincs rendben...
Emlékszel amikor eltévedtünk? Akkor direkt mentem rossz irányba...
Emlékszel a telefonbeszélgetésekre? Akkor éreztem, hogy az lesz a legutolsó...
Milyen lesz számomra a halál? Nem tudom, de gondolj arra, hogy én már "egy jobb helyen vagyok." Ugyan, kit akarok áltatni, Veled volt, és lesz is a legjobb. Örökké szeretni foglak, és ígérem, hogy idefentről vigyázok rád. És ne feledd, együtt.
Szeretettel az őrangyalod, Harry.

Sírva tettem magam mellé a papírt, majd a tenyerembe temettem az arcom, és hangosan felzokogtam. Elolvasta a gyászbeszédem. Írt nekem egy búcsúlevelet. Azt mondta örökké szeretni fog. Kavarogtak a fejemben a gondolatok.
-Kicsim nem kérsz....-jött be anya a szobába, majd amikor meglátott, elharapta a mondat második felét, és leült mellém. Szorosan megölelt, és balra-jobbra ringatott, amíg meg nem nyugodtam. Amint a zokogásom csillapodott, anya kérdő pillantással méregetett, de én szótlanul a kezébe nyomtam a papírt. Anyu a levél elolvasása után könnyes szemekkel rám nézett, majd halkan megszólalt.
-Mondtam, hogy aranyosak vagytok együtt.-mosolyodott el halványan, mire az én arcom is felvirult egy kicsit.
-Igen, tényleg azok vagyunk.