Megtalállak mindenáron. |Befejezett|

37. fejezet

Pakolós, költözős, s a többi...

A puha takarót magunkra húzta és egy utolsó, édes jó éjt puszit nyomott az arcomra. Ez az utolsó esti emlékem. Na, de a következő már kicsit izgibb...

- Jó reggelt, Életem- simogatta a hátam Cameron. A szememet óvatosan nyitogatva, lassacskán kitisztult a világ. A nap enyhén rám sütött, így az érintett területen melegebb érzetem volt. A hátamra feküdtem és Cameron-t figyeltem. Csak néztem és azon gondolkoztam, hogy mivel érdemeltem ki Őt.

- Mi az?- mosolyodott el kedvesen.- Min gondolkozol?

- Csak nézlek és nézlek. Nem hiszem el, hogy az enyém vagy.

Fölém tornyosult, fejem mellett támaszkodott és a fülembe suttogott. Libabőrös lettem, tetőtől talpig.

- Csak a tiéd.

Megcsókolt, mire lerugdostam magamról takarót és a haját és hátát kezdtem el markolgatni. Hát neki több se kellett, alul már növekedett. Lerántottam róla a bokszerét.

Pont csináltuk, mikor benyitott valaki. Rögtön leugrottam Cameron-ról és a takarót magunkra kaptuk. De ezt körülbelül 1 másodperc alatt.

- Remek- mondta maga elé apu lesokkolódva.- Öltözzetek fel, aztán gyertek ki és beszéljünk erről- majd becsukta maga után az ajtót.

Cameron-ra néztem és Ő is rám. Mindketten meg voltunk ijedve, de egyben visszatartottuk a nevetést.

- Most mi lesz?- kérdeztem.- És ha nem engedi, hogy elköltözzek? Mit csináljunk?- kérdeztem.

- Nyugi, nem lesz semmi... Beszélek Jackson-nal, hogy segítsen lenyugtatni apudat. Ez nem a világ vége, és te is így készültél. Amúgy se vagy gyerek már, és ez természetes- kezdett el öltözni. Én is magamra kaptam a ruháimat. Mikor felöltöztünk a vállamra rakta a kezeit, s mélyen a szemembe nézett.

- Nem lesz semmi, nyugodj meg- majd adott egy apró puszit a számra.- Én veled leszek végig, tudod... mintha velem is megtörtént volna- bólogatott komolyan.

- Igen? Jól van akkor- nevettem el magam.- Na menjünk- karoltam bele a bal kezébe.

Kimentünk a nappaliba és leültünk apával szembe. Ő-gondolom azóta, hogy kiment- ott ült. Ujjait egymásnak támasztva( mintha csak a pillanatragasztóval játszadozott volna)-fújta ki a levegőt, ahogy leültünk elé. Nagyon- nagyon ideges lettem. Mit fog mondani? Mit tilt meg?

- Szóval...- kezdte, de ekkor felkiáltottam.

- Ez halál természetes dolog! Én is így készültem! Ne faggass, te is tudod, hogy Szeretjük egymást. Ti is mindig ezt csináltátok, hallottam, de soha nem szóltam!- hadartam emelt hangon. Cameron és apa elkerekedett szemekkel néztek rám.- Jackson, gyere le, segíts!- kiáltottam fel. Ajtócsapódást hallottam fentről, majd pár másodperccel később Jack jelent meg előttünk az én(?) itthonos cipőmben és köntösömben. Idegesen megállt és kitárta a karjait.

- Miért? Mi lett? Azt hittem, hogy beszorultál valahova vagy rádesett a szekrény!- kiáltott feldühödve.

Kerek szemekkel néztem a bátyámat, majd mindhármunkból kidőlt a nevetés.

- Azt hittem, hogy már nem bírsz meglepni. Öhm...- itt elakadtam- De miért van rajtad az én pizsamás felszerelésem?

- Ezt kaptam fel, mert meg akartam menteni az életed-mondta halkabban.

- De mondd, hogy van alatta valami!- néztem le a földre, félve a választól.

- Van alatta valami- mondta monoton. Felkaptam a fejem és direkt rákérdeztem.