I. És ő mindig az álmom marad • Jared Cameron ff. / Hun.

14.

Úgy tűnt az idő hihetetlenül gyorsan telik mióta Jared ténylegesen az életembe lépett, mire észbe kaptam már csütörtök volt, aztán péntek este, és ismét gyomorgörccsel a gyomromban aludhattam el annak reményében, hogy a holnapi nap nem lesz katasztrofális. Szívből kívántam, hogy anyámék vegyenek vissza magukból és próbálják meg megkedvelni Jaredet, legalább miattam, s abban is reménykedtem, hogy Jaredet nem fogja megrémiszteni szüleim bármilyen megjegyzése, igyekeztem pénteken a lehető leginkább felkészíteni mindenre, de továbbra is szórakozottan állt a kihívás elébe. Látszólag nem tudta megrémiszteni semmi, ha rólam volt szó.

Reggel első dolgom volt, hogy lezuhanyozzak, majd magamra kaptam egy egyszerű farmert és fekete pulcsit, ami feldobtam egy dögcédulás nyaklánccal és pár karkötővel. Semmivel sem néztem ki különben, mint máskor, mégis rég voltam ennyire izgatott. Alig vártam, hogy megérkezzen Dom és végül Jared is.

Az óra tizenegy ötöt mutatott, s én hol a szobában pakolgattam, hol anyunak segítettem be a konyhában, míg apu halál nyugodtan ült a nappaliban és tévézett.

- Megjöttek! – sikítottam fel, mikor meghallottam a taxi parkolásának hangját a köveken, majd hatalmas lendülettel már az ajtónál is voltam, hogy kiszáguldva az éppen kiszálló bátyám nyakába vethessem magam.

- Kim! De jó, hogy újra itt vagyok! – ölelt meg szorosan, arcát a nyakamba fúrva. Hihetetlen mennyire hiányzott pár hónap elteltével, s kételkedtem benne, hogy nem-e fogom elsírni magam a viszontlátás örömétől, de tudtam tartani magam.

- Fiam! – hallottuk meg szüleink hangját egyszerre, mikor ők is kiértek a házból, s a taxis időközben eltűnt itt hagyva a csomagokat.

- Anyu, apu – ölelte meg őket is, bár cseppet sem olyan nagy lendülettel, mint engem és ez egy kicsi elégedettséget csikart ki belőlem. Gyerekes, tudom. – Család, szeretném bemutatni nektek Lizt, Liz ők itt a családom, Kim, Monica és Jim – kezdődött a bemutatkozás, mikor Dom magabiztosan maga mellé húzta a kissé esetlen lányt. Hófehér bőre volt, elénk kék szemei és göndör, szőke haja melyek tökéletes csigákban hullottak szép vonású arca köré. Ajkai apró, zavart mosolyra húzódtak, látszólag nagyon nem tudta mit is kellene tennie.

- Szia! – köszöntem neki is lelkesen. – Örülök, hogy végre találkozhatunk, Dom rengeteget mesélt rólad, már kíváncsi voltam rád – öleltem meg köszönésképpen, ami meglepte, de viszonozta gesztusom.

- Én is kíváncsi voltam már rád, Dominic nekem is sokat mesélt a húgáról.

- Meg is sértődnék, ha nem tenné – vetettem szúrós pillantást a bátyámra, mire Liz halkan felnevetett és figyelte, ahogy a fiú inkább felviszi a csomagokat és elvonja szüleink kritikus tekintetét a vendégről.

- Dom felkészített? – kérdeztem halkan.

- A szüleitekre? – bólintottam. – Igen, de tényleg ennyire vészes?

- Ne tudd meg – húztam el a szám. – De ne aggódj, megvédünk, ráadásul az én barátomat is ma mutatom be – sóhajtottam.

- Sok szerencsét – mosolygott együtt érzően. – Az én szüleim sem sokkal jobbak oda haza, ezért ha tehetem inkább nem is megyek haza – húzta el a száját.

- Akkor ebben sorstársak vagyunk?! – vigyorogtam cinkosan. – Na gyere, gondolom nem olyan nagy meglepetés a hideg idő, de azért meg ne fázz! – húztam be a házba, ahol Dom már lenn volt a konyhában és szüleinkkel beszélgetett.

Mikor tekintetünk találkozott hálásan rám mosolygott, amit viszonoztam. Tudtam, hogy ez számára is nehéz lehet, hiszen ahogyan láttam ezt a lányt tényleg nagyon szereti, nem akarja kockáztatni a kapcsolatukat a szüleink miatt, s tudtam, hogy hatalmas lelkesedésem a lány iránt megfog térülni és ő is úgy fog hozzá állni az én barátomhoz, hogy egyensúlyozza anyámék várható viselkedését.