wherever you are ↳ lrh | ✓

☾ten☽

Ahogy haza érek, megállok az ajtó előtt és megtörlöm a nedves arcomat, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy egy egész folyót engedtem ki a szemeimen keresztül. Megfogom a kilincset és lenyomom, halkan belépek az ajtón és lerakom a cuccaimat, persze közben a telefonom rezeg a kabát zsebembe. Megnézem, hogy ki az, mert egész úton haza fele zaklattak.

Hat nem fogadott hívás: Chloe.
Kettő nem fogadott hívás: Calum.
Olvasatlan üzenetek: Cal, Chloe, Mikey.
Olvasatlan üzenetek messengeren: Chloe.

C👑: Hallod, miért rohantál el?

C👑: MACKENZIEEEEE

C👑: Azt a kurva, Calum elmondta, hogy Luke mit mondott neked:)) Megölöm, ez kétségtelen.🔪

A szám megremeg, hisz újra előidézem Luke szavait. Talán tényleg igaza van. Én rontottam el mindent ésmindenért én vagyok a hibás.

Nem sokra rá apu lágy hangja szakít ki az önmarcangolásomból.

- Kenzie, mi a baj? Miért sírsz? – jön ide hozzám és hirtelen magához húz.

Védelmező karjaiba zár, amire lassan abba hagyom a zokogást, és csak halkan szipogok.

- Semmi.. – motyogom, miközben pulóverének az anyagát markolászom.

Mint egy kisgyerek.. Gratulálok Mackenzie, alacsonyodj le a nem létező húgod szintjére.

- A semmiért nem sírnál – simogatja a hátam, ami egy megnyugtató érzést ad nekem.

- Csak vesztettük a meccset.. jobb is, hogy nem jöttél – nem sokkal később elhúzódok apától, és felnézek a szürkés barna szemeibe.

- Sosem sírtál eddig ha vesztettetek!

- Mert sosem vesztettem a régi csapatommal? – jelentem ki, bár ez inkább hangzik kérdésnek.

- Biztos, hogy volt már ilyen "élményben" is részed – fürkészi az arcom.

- Talán – dünnyögöm.

- Jól érzem, hogy valami más van a dologban? – vonja fel édesapám a szemöldökét. Előtte tényleg nem tudok hazudni, hisz úgy ismer engem mint a tenyerét.

- Talán – ismétlem magam, egyre kínosabban érezve magam, mert nem akarom elmondani a rossz kedvem okát.

- Nem akarsz róla beszélni, ugye? – vonja fel a szemöldökét.

- Nem nagyon – sóhajtok.

Apával még váltunk pár szót aztán felmegyek a szobámba, hogy egy jó kiadós zuhányzás után, álomba sírhassam magam.

~

A hétvégém lassan telt és semilyen volt. Unalmas, és egyben szánalmas is. A szombatot a szombámba roskadva töltöttem. Néha lementem a konyhába kajáért vagy csak azért, hogy apa tudtára adjam, hogy élek még. Chloe és Calum folyamatosan próbált elérni, és melléjük még Brian is csatlakozott, de nem volt kedvem semmihez, így hozzájuk sem. A seattle-i barátnőm is próbálta keresni a társaságom, de egyszerűen nem éreztem, hogy most ezeket megbeszéljem vele. Nem sokkal később ő is megelégelte és többet nem írt és nem hívott. Valahol nekem is rosszul esik, és szerintem neki is, de tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik ez, hogy már nem fogjuk egymás társasága iránt érdeklődni, hisz az a milliónyi kilóméter szétválasztott minket. De nem hittük volna, hogy ilyen hamar.

Visszatérve, a vasárnapom meg "tanulással" töltöttem, bár nem igazán ment. Mindig elvonta valami a figyelmem, és egész nap fájt a fejem, mint ahogy most is.