wherever you are ↳ lrh | ✓

☾twenty-four☽

- Mondtam, hogy tereljük el a figyelmét addig – suttogja idegesen a szöszi a haverjának, miközben én tovább nézem ahogy a kis barna copfos kislány rángatja az édesanyám ruháját. Mintha azt hinnék, hogy süket vagyok, és nem hallom amit beszélnek.

- Így is, úgy is, észrevette volna. Nem titkolhattuk volna tovább – kezd átmenni a beszélgetésük, veszekedésbe.

Rájuk nézek, és visszapörgetem az előbb hallottakat. Nem titkolhattuk volna tovább...

- Szóval ti tudtátok? – csattanok fel és eléjük állok, hogy pont a szemeikbe tudjak nézni.

- Azt hiszem jobb lesz ha én most megyek — hátrál egy lépést Cal, majd még egyet, egészen addig míg el nem tűnik a látókörömből.

- Te tudtad, és nem szóltál... – remeg meg a hangom, és érzem, ahogy a könnyek mardosni kezdik a szemeimet.

- Mackenzie, mi csak jót akartunk – köszörüli meg a torkát a szöszi.

- Azzal, hogy nem avattok be ebbe? Ha közöltétek volna velem, akkor valamennyire nem lennék kiakadva! És felkészültem volna a hét év utáni első találkozásra! – veszem feljebb a hangomat. Luke csak csendben hallgat, és amikor szólásra nyitná a száját, elhallgattatom. - Egyáltalán honnan tudtátok?

- Mr. White mondta – néz le rám a kék szemeivel, sajnálkozóan.

- Ki az a lány mellette? – nyelem le a könnyeimet, ami nem bizonyul könnyű dolognak.

- Honnan tudjam? Gondolom a lánya, vagy mi – vakarja meg a tarkóját Luke.

Az utolsó reményem is elveszett, hogy végre beszélhetek majd vele. Az a cseppnyi remény is. Ami azzal szállt el, hogy tudatosult bennem, az a tény, hogy egy újabb lánya van. Már csak az a kérdés hány éves. Mire feleszmélek a gondolkodásomból, Luke viharzik el mellettem, megközelítve a másik csapatot.

- Mit csinálsz? – ordítok utána, ő pedig csak int egyet, hogy most hagyjam.

Lerogyok a padra, ismét, és onnan figyelem az eseményeket. A szőkeséget követem a tekintetemmel, aki egy hamis mosollyal haverkodik le az ellenféllel. Lepacsiznak meg mi egy más. Odalépdel a kislányhoz aki már csak a padon üldögél, a lábát lógatva és leguggol hozzá. A lányka nagyot mosolyodik erre, és boldogan kezd el társalogni Lukeal.

- Nem hiszem el – suttogom halkan saját magamnak, miközben az arcomat a tenyerembe temetem.

Így ülök öt percig egyedül, de ez hamar megváltozik mikor Luke visszatér hozzám, és levágja magát mellém.

- Sophia H.. – akad meg a lány vezeték nevével.

- Sophia H? – ráncolom a szemöldököm.

- Olyan furán beszélt! Alig hallottam ki a kereszt nevét is! Valami 'H' betűs a vezeték neve – morogja. – Hale, például.

- Hale? – kérdezek vissza.

- Tök mindegy, most az lesz a neve – von vállat.

- És? – harapom a számat belülről.

- Hat és fél éves – motyogja Luke, és egy hangosat sóhajt.

Jól saccoltam akkor. Közvetlenül azután, mikor elhagyott, szült egy másik gyereket, egy másik férfinak. Még jobban harapom a számat, hogy fel ne ordítsak.

- Luke, én nem tudok ma játszani – mondom megsemmisülve.

- Mi? De! Tudsz! Nem ezt akartad? Hogy megmutasd neki mit tudsz? – háborodik fel.

- De ezt akartam, egészen addig még meg nem tudtam, hogy van egy gyereke.

- Aki kiköpött hasonmásod – teszi hozzá halkan a szőkeség amitől teljesen kiakadok.

- Direkt csinálod ezt, ugye? Hadd érezzem még rosszabbul magam! – csapok a combomra.

- Mackenzie, nem úgy értettem! – állít meg.

- Ne tudd meg milyen érzés! Kb. úgy érzem magam mintha lecseréltek volna! – kiabálom.
A számat meggondolatlan szavak hagyják el, miközben felállok és idegesen járkálni kezdek.

Luke követ és a két vállamat megfogva, marasztal engem egy helyben. De én csak mondom és mondom neki. Lassan már ott tartok, hogy a sírás kerülget, de a szöszi olyat csinál ami még engem is meglep. Az ajkait, az enyémekre tapasztja, hogy elhallgattasson. Sikerül is neki, hisz azonnal befejezem a dumálást. Automatikusan viszonzom a csókját, ami miatt a hideg futkos végig a hátamon. Lassan elválok a puha ajkaitól és zavartan sütöm le a szemeimet.

- Nem áll jól ha idegeskedsz. Amúgy is, árt a szépségednek – mondja amitől lángolni kezd az arcom, és se perc alatt el is tűnik a társaságomból.

Árt a szépségednek. Visszhangzik a fejembe az amit mondott, és ettől kiráz a hideg.

- Öt perc múlva kezdődik a mérkőzés! Kérem a kedves szurkolókat, hogy fáradjanak a helyükre. A csapatokat meg kérném fel a pályára. Köszönöm – szólal meg a hangosbemondón egy férfi hang.

Eleget teszek a kérésének, és a csapatomhoz megyek, akik már sorakoznak, hogy felhívjanak minket a jégre. Ez hamarosan meg is történik. Mindenki felcsúszkál a pálya közepére, és elhelyezkedünk. Megjelennek a számaink, ezzel együtt a vezeték neveink is. Az agyam több felé áll jelenleg és semmire sem tudok figyelni. Hamar le is zavarják az első tíz percet. Mr. White ezután gyorsan ledarálja nekünk a két csapat felosztást. Az első harmadban én játszok, Ashtonnal, és Michaellel, meg még pár csapattársammal. Luke a másikba lett osztva Calummal. Biztatásul még egy utolsót mosolyog rám a szöszi, és elindulunk ismét a jégre.

~

Mint mindig, ennek a meccsnek is hamar telnek a percei. Az első harmadban két gólt is lőttem, de ez sajnos nem volt elég ahhoz, hogy nyerésre álljunk. Így már csak három pont kéne ahhoz, hogy győzzünk. Luke ügyesen cselezi ki az ellenfél tagjait. Már csak másfél perc van, és vége. Ez a meccs dönti el, hogy hanyadikok leszünk az országoson. Az alsó ajkamat harapdálom idegességemben, miközben a lábaimmal dobolok. Ash próbál nyugtatni, de nem jár sok sikerrel.

Már csak ötven másodperc. Luke újra a kapunál van, és mivel a kapus nem figyel, simán belövi. Mindenki felordít, és még nagyobb a zaj mint eddig.

Fél perc.

Az ellenfélnek egy újabb pont. Behunyom a szemeimet és úgy reménykedem, hogy megnyerjük. Már a visszaszámlálást hallom amikor felemelem a fejemet. Három, kettő, és egy. A bíró sípja nagyot szól a tömegben.

36-34. Vesztettünk.

Idegesen sóhajtok egyet, és a másik csapatot nézem, ahogy körbe ugrálják édesanyámat. Megforgatom a szemeimet. Újra felhívnak minket a pályára, annyi különbséggel, hogy most az összes csapat feljön, aki részvett az országoson. Külön kupacba állunk, és elkezdődik a hirdetés. Sokan lemennek a jégről, mert nem értek el semilyen helyezést. Már csak hárman vagyunk fent, amikor kiderül, hogy ki a bronz érmes. Nem mi, és nem is anyámék csapata. Próbálok feltűnés mentesen állni, hogy véletlenül se legyen az, hogy anya majd beszélni akar velem, nyolc év után. Bár kétlem.

- És az ezüst érmes, nem más mint... – egy kis hatás szünet, és elmondja a mi csapatunk nevét.

A nekünk szurkolók boldogan ordítanak fel, mint ahogy a srácok is, de én valahogy már nem tudok úgy örülni. A nyakunkba kapunk egy-egy ezüst érmet. Miután ez megtörtént minél gyorsabban lejutok a jégről. Kikerülgetem az embereket, akik tömegesen állnak a pálya szélénél. Lassan de átjutok rajtuk, így már majdnem az öltőzőknél járok amikor a nevemet hallom.

- Mackenzie! – szólít egy lágy női hang. Megfordulok, és anyával találom szembe magam. – Hogy megváltoztál! – mosolyodik el halványan.