Bolondokháza

1. A számok átka

Először is egy nem túl ijesztő, bár mégis más világban játszódó novellával jöttem nektek, ami az évek során már lassan az imidzsemmé vált. Jó olvasást hozzá!

  Egy lány sétált a kihalt utcán. Hosszú, fekete hajába bele-bele kapott a szél. Tornacipőjének minden egyes lépését lehetett hallani, ahogy végigment az utcán. Nem volt sem szép, sem rendezett az út, a falak nagy része repedezett, és vakolatmentes volt. A járda repedezett darabjai között utat talált a gaz, és az útszélen is sok növény terpeszkedett. A lány magába fordulva nézelődött az utca „látványosságain". Egyre nehezebben lépdelt, a súlyos iskolatáska nyomta a vállát, ezért mindig cserélgette melyik oldalát nyomja jobban. Nemsokára elért egy kereszteződéshez. Azonban itt sem talált egy lelket sem. 

Kényelmesen fordult jobb oldalra, mit sem törődve a gyötört piros lámpa figyelmeztető fényével. Ekkor hirtelen felhúzta inge ujját, és ránézett a kezére. Tollal irkált számok virítottak hófehér alkarján. Azonban ezek a számok egyre csak csökkentek, mintha valaki letörölné, majd újra felírná őket. Háromszáztizenegy, háromszáztíz, háromszázkilenc... a számok egyre csak fogytak. A lány egyre gyorsabban szedte a lábait, a végén már szinte futott. Szemével mohón nézett mindenfelé, mintha csak látni akarna valamit. A kihalt utcák visszhangozva verték vissza lépéseinek zaját. Minden másodpercben eggyel kevesebb volt a szám a lány kezén. 

Kettőszázkilencven, kettőszáznyolcvankilenc... csökken, csökken, csökken! A lány viszont sehol sem talált egy árva lelket sem. Az arca félelmet tükrözött. A táskájából egy üveg vizet halászott ki, és futás közben inni kezdte. A szemét egyetlen pillanatra sem vette le az utcáról. Különböző sikátorok, utak, parkok, üzletek mellett haladt el, és senkivel nem találkozott. Mintha csak itt hagyták volna ezt a várost az utókornak, és elmentek volna innen. A lány most már bizonytalanul pislogott mindenfelé, mintha csak attól tartana, hogy valaki rátámad. A számok pedig megállás nélkül mutatták, hogy csökkennek: Kettőszázegy, kettőszáz, százkilencvenkilenc... mindjárt vége a számlálásnak ezen a fura firkán. 

Ekkor a lány már teljesen feladta. Leült egy padra a parkban, összetette két kezét, és imádkozni kezdett, miközben könnyek folytak le az arcán. Negyvennyolc, negyvenhét, negyvenhat... a három számjegyből már csak kettő maradt. A lány hangosan és velőtrázóan sikított, miközben ömlött a könny a szeméből elmosva sminkjét, így feketévé színezve arcát. Tizenegy, tíz, kilenc... talán vége lesz már? Öt, négy, három, kettő, egy... ekkor a lány leesett a padról. Élettelenül feküdt a földön. Egy valami azonban még mindig mozgott rajta. A számok. Mínusz egy, mínusz kettő, mínusz három... a lány nem élt többé. Évekkel később, egy fiú sétált arra. Megtalálta a parkot, és egy csontvázat a pad mellett. Azonban egy dolog mozgott ezen a csontvázon... számok. Mínusz egybillió, mínusz egybillió-egy... a fiú leült a csontváz mellé, felhajtotta inge ujját, és neki is megelevenedtek a számok a kezén: kettőszázkilencven, kettőszáznyolcvankilenc... és a fiú most már értette: hiába kapott még egy esélyt az élettől, itt nem fog találni egyetlen egy élő embert sem, aki segíthetne rajta. El fog veszni újra. Ebben a városban nem él egy ember sem. Pedig ha meglátná azt az egyet, akkor már élhetne is tovább. De nem, itt nincsen senki. A fiú ottmaradt a lány csontváza mellett, majd percekkel később őt is elnyomta a számok álma...