Story Of My Life

I Hate You!

Pislogtam párat. Lehet többet, mint kellett volna, de egy álomnak tűnt az egész.
Az ismerős göndör fürtök, amik most nem homlokába lógtak, hanem gondosan fel volt lakkozva. Vagyis az ember első látásra ezt hinné. Valójában viszont ilyen a haja. Megtartotta önmagát. Zöld szemei szinte mosolyogtak, szájával megegyezve, amitől a már jól ismert gödröcskék előbújtak. Egyszerű kabátot és szűk nadrágot viselt.
-Szia!
Lábaim mozdultak. A lépcsőt kihagytam és Harry nyakába ugrottam, aki megtartott. Egy kört írt le velem, miközben szorosan fogott.
-Utállak! - kezdtem el sírni nyakánál, mire felkacagott.
-Ilyenkor nem azt szokás mondani, hogy: Örülök, hogy látlak?
-Csak hallgass és tarts! - parancsoltam, amit engedelmeskedve teljesített. - Lejössz? - kérdeztem, és lerakott a talajra.
-Nincs máshova mennem. - vakarta tarkóját nevetve.
Hátára dobta táskám és derekam ölelve sétáltunk hazáig.

***

Anya kivételesen nem volt otthon. Apán nem lepődtem meg, mivel gyakran elmarad mostanában.
-Éhes vagy? - beléptünk a házba és kellemes idő miatt felsóhajtottam.
-Egy kicsit.
-Hát..tudod a járást. Én addig csinálok valamit.
-Tészta, ha lehet. A szendvicset már unom.
-Igenis, Uram! De a fene egyen meg! Amerikában élsz és panaszkodol.
-Pontosan, viszont már itt vagyok melletted, így nincs okom rá. - ölelt át hátulról.
Nagyon boldog voltam szavai hallatán. A szívem szinte dagadt az örömtől és nyár óta most először teljesnek érzem magam. Ha tagadni akarnám se tudnám, hogy ez a fürtös fiú sokat jelent számomra.

***

Rosszul éreztem magam, amiért magára hagytam Harryt napközben. Lassan félév, ami miatt nem kéne hiányoznom, főleg a jegyeim miatt. Egy hét hiányzás pedig katasztrófa lett volna, ezért magányosan töltötte Harold azt a hat órát, amit én suliban, ám mindig elém jött. Ennek köszönhetően Patrícia láthatta és olyan jó volt látni a döbbent arcát. Azt sem tudta, mit mondjon, csak állt ott szótlanul. Meglehetősen ritka pillanatok egyike volt ez, hiszen Patrícia a megtestesült érzelemmentesség. Vagyis csak akkor, ha rólunk van szó.
Noét azonnal levette a lábáról és komolyan kezdtem féltékeny lenni, de magamban elhesegettem ezeket a gondolatokat. Barátja van és Harry amúgy sem az esete, de örültem, hogy jól kijöttek egymással.
Az osztályból pár lány is látta és némelyik irigykedve, a másik fele pedig meglepetten méregette. A Fürtös persze élvezte, hogy ő van a középpontban, ám láttam rajta, hogy menni akar. Ezt megerősítette, hogy a fülembe suttogta, szeretne velem lenni, szóval elköszöntünk és elindultunk hazafelé.
-Szeretnél rúgni párat?
-Beléd?
-Majom. - borzolt össze, mire karjára csaptam. - Focira gondoltam.
-De hűvös van. - mondtam, de már Harry a pálya felé vette az irányt.
Sóhajtva követtem, majd megálltam vele szemben.
A kapuból nézett vissza rám. Hajába túrt a szél, ami hagyta, hogy szétfújják. Arcán különös mosoly pihent, szeme pedig úgy csillogott, akár egy gyereké.
Olyan érzésem lett, mintha már egyszer átéltem volna ezt a helyzetet, csak akkor nem szorult össze a szívem. Most mégis, hiszen tudom, hogy holnap reggel egyedül kelek majd, az óvó karok nem lesznek mellettem, de leginkább az fájt, hogy újra elveszítem az egyik felem.

***

-Ugye meg fogól még látogatni? - vizslattam könnyes szemmel övét, mire szorosan átölelt.
-Persze! De ne sírj! - lehelt csókot homlokomra. - Inkább feküdj vissza aludni. - kérte.
Bólintottam, előtte viszont újból szorosan magamhoz öleltem és megpusziltam arcát.
-Vigyázz az úton!
-Vigyázz magadra! - suttogta, majd kilépett az ajtón.
A hűvös szél végigszántott testemen, azonban csak egy pillanatra.
Harry miután becsukta az ajtót, egyedül maradtam és csak az alvó szüleim horkolása jelezte az ellenkezőjét.
Az órára pillantottam és inkább visszamentem az ágyba, de álmosság nem jött szememre. Kattogott az agyam folyamatosan. Miért érzem azt, hogy valami nincs rendben? Úgy érzem, mintha egy kereszteződésben lennék, Zayn és Harry között.

***

Mivel hétvége volt, így valamennyire jól jártam, mert legalább nem az iskolában aludtam el, hanem például az asztalon, ezáltal megfejeltem az ebédet. Persze csak egy kicsit, de azért került pár krumpli az arcomra.
-Miért nem alszol este? El fogom venni a telefont! - bosszankodott anya.
-Anya..Harryt engedtem ki. Tudod, hogy korán indult.
-Igen, említették is. - kelt a védelmemre apa, mire szúrós szemmel fordult anya felé.
Már tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Valójában nem érdekelte, hogy alig aludtam, csak egy ürügyet keresett, hogy vitatkozni tudjon, mint eddig. Az utóbbi időkben ez megszokott lett.
-Na, te csak hallgass! Inkább mond el, hova jársz el munka után? Megcsalsz?
Apa döbbent arccal nézett. Látszólag ő sem akart hinni a fülének, csakúgy mint én.
Anya nem engedte, hogy válaszoljon, elkezdett kiabálni, a tányér a földön landolt, és már mindketten egymással szemben álltak.
Ismételten déjá vu érzés ébredt bennem. Nem emlékszem pontosan, mikor, de tudom, hogy régen sokat veszekedtek a szüleim, az oka pedig mai napig kérdéses maradt számomra.
Jobbnak láttam bemenni a szobámba. Hallottam, ahogyan anya mond rólam egy-két dolgot. Próbáltam a feszültségére fogni, hogy a munkahely miatt van minden, de azért ez kiborított. A sírás kerülgetett.
Az ajtó csapódása jelezte, hogy valaki elhagyta a házat.
Nem sokkal azután apa nyitott be. Homlokán ráncok pihentek, szemei dühösek voltak.
-Hova ment?
-Nem tudom...de megkeresem.
-Apa!-szóltam utána, de már kint is volt.
Fogtam a telefonom és Harry számát tárcsáztam, de a hívás gombnál megálltam. Nem akarom zavarni. Inkább kitöröltem és Molly-t hívtam fel. Már az első csengő után felvette és kíváncsi hanggal kérdezgetett Harry-ről.
-Minden jó volt. Bocsi, amiért nem kerestelek. - utáltam magam ezért. Szegényt annyira elhanyagoltam.
-Ugyan! Megértem. - hallottam hangján, hogy mosolygott.
-De nem ezért hívtalak... Beszélnem kell valakivel és erre te vagy a legjobb emberem. Benned bízok a legjobban, te vagy a legjobb barátnőm, szükségem van valakire, aki tényleg mellettem van! - borultam ki. Sokadjára elsírtam magam, mire Molly csendben maradt.
-Mi történt?
-A szüleim...
-Menjek át?
-Nem tudom. Nem lenne jó. Most semmi sem az. - rökönyödtem le ágyamra.
-Hé, nyugalom! Mi a baj?
-Én nem bírom. Unom az egészet, elegem van! - kezdtem bele.
Szegény Molly csak hallgatta a hisztimet, pedig szerintem lett volna jobb dolga is.
Mindent elmondtam neki. Az elejétől a végéig. A sírás ismét elkapott és szánalmasnak éreztem magam, aminek hangot is adtam.
-Na, jó! Itt álljon meg a menet! - emelte meg hangját, mire csendesen vártam, mit fog szólni. - Nem vagy szánalmas! Ebben a korban vagyunk, hogy minden ellenünk van és a többi. És ez természetes, hogy így reagálsz. Csak a szüleidről van szó, az ég szerelmére!
Meglehetősen hirtelen ért ez a hangnem. Sose hallottam még így beszélni Mollyt az ismeretségünk ideje alatt. Ezért is voltam megszeppenve.
-Sajnálom, Lilly, de felbosszantott ez az egész. Anyudat megértettem egy ideig, de akkor sem kéne vitát generálni. Patrícia pedig menjen a francba! Nem vagy rossz ember.
-Köszönöm!

***

Álmodtam. Arról a napról, amikor Harrynél aludtam. Az pillanat, mikor megpuszilta arcom és ajkam, amit máig nem tudok, hogy álom volt vagy valóság, most viszont ismételten olyan érzésem van, mintha valaki apró csókot nyomott volna számra. Kinyitottam szemeim és csak az üres osztálytermet láttam mindaddig, míg előre nem fordítottam tekintetem.
Fekete nadrág, vékony, lábak. Először Harry villant be, de hamar rá kellett jönnöm, hogy lehetetlen. Mostanra már Amerikában van, tehát egy valaki lehet az.
-Aranyos vagy, mikor alszol.- mondta az előttem álló feketeség.
Zavartan fordítottam el fejem, de követett.
-Te az előbb megpusziltál? - kérdeztem kissé kómás aggyal.
-Igen.

Sziasztok 😊!
Remélem, tetszett nektek, ha igen, tartsatok velem továbbra is ☺.

Észrevettem, hogy némelyik résznél el vannak csúszva a betűk vagy éppen középre van helyezve a szöveg, esetleg a hibás szót rakja ki. Én kijavított állapotban teszem közzé a részeket, de valamiért a Wattpad ellenem van. Szóval kérlek, nézzétek el ezeket ☺.

All the love x L.