Story Of My Life

Who are you?

Hatalmas fájdalom hasított belém, de nem tudtam szólalni. A végtagjaim bénák voltak és nehezek. Szemeimet is csak nagyon nehezen tudtam kinyitni.
Erős fény, orvosok és nővérek voltak a helyiségben, valamint anya ideges arcát is megpillantottam. Mi történt?
- Mennyire súlyos?
- Nem tudjuk megmondani. A feje nagyon megsérült, a boka szilánkokra tört, amit meg kellett műteni, a karján pedig több zúzódás található. Csoda, hogy ennyivel megúszta. - az orvos gesztikulálva magyarázott. Szóval ezért nem tudok mozogni.
A doki észrevette, hogy nyitva van a szemem és rögtön kérdezgetni kezdett.
- Felismered anyukád?
Bólintottam.
- Tudod, hogy hívnak?
Na, ezzel már gondban voltam. Ugyanis semmi nem rémlett. Még az sem, hogy anyát hogy hívják, csak tudom, hogy ő az anyukám.
Az orvos nem volt meglepve, de anya igen. Úgy tűnik a fehér ruhás már gondolta, mi lehet a baj.
Felsóhajtott. Firkantott valamit a füzetébe, majd a szüleim felé fordult.
- Elvesztette az emlékezetét. Még nem tudni, hogy milyen nagy a kár. Ha jobban lesz, többet tudhatunk meg. - azzal fogta magát és elhagyta a szobát.
A szüleim így is csöndben voltak, de az orvosok távozása után is még időbe telt, hogy magukhoz térjenek.
Anya az ágyamhoz sétált.
- Aludj csak, majd beszélünk később. - megigazította a takarót rajtam és ők is magamra hagytak. Rendben, valaki mondja meg, mi a fene történt!

***

Pár nappal később minden a helyére került. Kaptam gipszet, elmehettem a kertbe levegőzni és a fejemben is valamennyire rendet tettek. Vicces dolog, ha valaki nem tudja a saját nevét vagy a barátait. Az volt a furcsa az egészben, hogy a nagyszüleimet és anyuékat be tudtam azonosítani. Az osztályomból pár ember meglátogatott, de nem tudtam őket hova tenni. Volt egy Molly nevezetű lány is, aki elméletileg a legjobb barátnőm, ám se kép, se hang.
A szőke fiú, akivel állítólag voltam, a folyosó végében lévő szobában fekszik.
Elhatároztam, hogy átmegyek hozzá, ezért felvettem egy normális pulóvert, majd döcögve elindultam azzal a bottal, amit adtak. Elég nehéz volt vele menni, sikeresen eljutottam a harmadik ajtóhoz, ott azonban megcsúsztam és a földön találtam magam.
Nem volt senki se kint, hiszen este az épület ezen részén alig vannak. Egy fiú azonban lézengett és meg is hallotta a puffanást.
Ijedten fordult meg. Fekete haja felnyírt volt, arccsontja azonnal megfogta a tekintetem. Fehér inget viselt és fekete szakadt nadrágot.
Amint meglátott, szemei hatalmasra kerekedtek és azonnal a segítségemre jött. Úriember.
- Lilly, jól vagy?
- Ismerlek? - húztam fel a szemöldököm. Képtelenség. Ahhoz túl jól néz ki.
- Tehát igaz..- motyogta. Felsegített a falnak támasztott. - Igen, ismerjük egymást. De hova indultál?
- A fiúhoz, akivel voltam. - mutattam az ajtóra, de közben le nem vettem a szemem az ismert idegenről. Gyönyörű szemei vannak!
Megrázta fejét.
- Majd holnap. Alszik.
-Istenem, olyan rossz, hogy nem tudok semmit! - bosszankodtam.
- Gyere, visszaviszlek a szobádba! - óvatosan felemelt és a kényelmetlen ágyra tett.
- Köszi! - suttogtam.
- Próbálj meg aludni!
- Hova mész? - kérdeztem ijedten, mikor nyitotta az ajtót. Nem akarom, hogy elmenjen.
Elmosolyodott és kilépett.
- Szólok a haveromnak, hogy menjen haza. Visszajövök! - becsukta az ajtót és én ismét magamra maradtam.
Mióta itt vagyok, nem szeretek egyedül lenni, mert nyomasztó érzés kerít hatalmába. Fájdalmas és megijeszt. Mintha a tudatalattim valamire emlékeztetni akarna, de olyan sejtésem van, hogy jobb, ha  nem tudnom. És én nem is fogok harcolni ezért az emlékezetért.

***

Zayn az elmúlt hetekben nagyon rendes volt és türelmes. Az elején még a házikat is elkérte nekem, de Emily mindig küldte a szüleimmel, néha pedig ő maga is jött. Halványan, de tudtam, ki ő, így leginkább vele, Zaynnel és Ashtonnal beszélgettem.
A tervem, miszerint elmegyek hozzá, meghiúsult, mert megelőzött. Az első találkozás furcsa volt, mert először nem tudtam, ki ő, de idővel beazonosítottam. Büszke is voltam magamra, mert egyre több személyre emlékeztem.
Anyáék örömmel nyitottak be az egyhangú fehér szobámba, ahol még az illat se volt valami kedvező. Hiába voltam egyedül és már dezodort is fújtam a helyiségben, akkor is érezhető volt a tipikus kórház szag.
- Minek kell örülni?
- A doki most írja a papírokat. Mehetsz haza! - mondta törhetetlen jókedvvel, ami rám is átragadt.
Végre! Egy hónapnyi bezártság után jön a szabadság.
- Iskolába is mehetek?
- Igen. - mondta, miközben összepakolta a cuccomat.
A következő pillanatban nyílt az ajtó, de nem az orvos volt az. Zayn lépett be, térdnadrágot és atlétát viselve, mellette pedig a szőke Niall, és végük Louis.
Ő

k ketten is rendszerint jártak be hozzám. A szürke, unalmas napjaimat mindig színesebbé tették és a kedvemet is visszahozták.
Köszöntek a szüleimnek, akik adtak 10 percet, hogy összekapjam magam.
Felálltam az ágyból és átöleltem őket.
- Nektek sose van suli?
- De! Csak megtudtuk, hogy ma engednek ki. Örülsz neki? - karolt át Zayn.
Louis hitetlenkedve nézett rá, amit pár alkalommal már tapasztaltam, de nem tudom, miért ilyen, hiszen barátok.
Mosolyogva bólintottam.
- Ki ne örülne ilyenkor? - nevettem fel.
- Mázlista vagy. Egy hónap kiesett a suliból. Ez az utolsó kettő semmit nem ér. - mormogott Niall.
- Nem mindenki lehet olyan jó, mint Lilly. - röhögte ki Zayn.
- Lilly! - nyitott be anya.
Intettem neki, majd fiúk felé fordultam.
- Indulunk. Vigyünk el titeket?
Megrázták a fejüket és kikísértek a kocsiig.
Mikor elhagytuk az épületet, nagyot sóhajtva dőltem hátra. Ennek is vége!

Sziasztok 😊
Tudoom, nem szombat van, de tegnap anyukám dolgozott és bőven volt munkám 😧.  De most itt van, meghoztam és remélem tetszeni fog 😊.

All the love xL.