Máshonnan (Angelfall Fanfiction) ⭒BEFEJEZETT⭒

1. fejezet

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy a legkisebb zajt is keltsem ezzel, mert annak rossz vége lenne. Ez is az egyik szabályom a mostani világban annak aki élni akar. "Ne kelts semmilyen zajt!" Bár senkinek sem mondtam még , úgyhogy csak magamnak hozom őket.

Óvatosan, settenkedve kezdtem el araszolni a lépcsőn, ügyelve, hogy a fal takarásában maradjak és nehogy valaki meglásson a lépcsőház ablakain át. Átléptem pár szilánkon ami korábban ablaküveg lehetett, majd folytattam az utamat, szlalomozva igyekezve kikerülni az éles üvegdarabokat. Nem akartam elcsúszni egyiken sem. Pár perc múlva lejutottam a földszintre, de nem álltam meg, a lépcső kanyarodik még tovább is, és én arra tartottam. A háznak, ahol most táboroztam van egy pincéje, pár méterrel alattam. Megborzongtam a hidegtől amikor leértem a lépcső aljára, mélyen a föld alatt vagyok. Ha a hideg nekem nem is, de az élelmiszer raktárnak jó. Ugyanis a romlandó ételt nagyrészt itt tároltam, nem lenne jó ha fent a lakásban valami elkezdene megrohadni a meleg miatt.

Odamentem a jobb oldalon lévő harmadik ajtóhoz, és a hozzá tartozó kulccsal kinyitottam. Gyorsan telepakoltam a táskámat annyi kajával, amennyivel csak tudtam, majd felmértem a készletemet. Annak idején időben feltöltöttem a raktárat, így csak párszor kellett kimennem az utcára körülnézni. Ezeknek az ételbegyűjtő körútjaim során is a környéken maradtam, de még így is nagy kockázattal jártak.

Sietve mentem fel a lakásba, halkan elfordítottam a zárat és a kilincs alá toltam egy széket. Ha megtámadnak nem fog sokat segíteni, de ettől egy kicsit jobban biztonságban érzeztem magam. Beljebb mentem a nappaliba és lerogytam a kanapéra. Félig eltelt egy újabb nap a túlélők világában, amit egyedül töltöttem. Utoljára két hete beszéltem egy férfival, bár azt sem lehetett egy bájcsevejnek nevezni.

Nem jó dolog egyedül egy kamaszlánynak egy olyan világban ahol már nincsenek törvények. Viszont akárhonnan is nézzük a fickó keményen megjárta, nem hiszem, hogy a közeljövőben bárkire is rá akarna majd mászni. Így jár az aki a környék kétszeres könnyűsúlyú bajnokával áll ki. Hozzá kell még tenni azt is, hogy nem volt valami sportos típus. Nem a leglányosabb sport a karate, legalább most már biztosan tudtam, hogy hasznomra vált az a sok kemény edzés. Nem mintha annyira fiús típus lettem volna, ugyanis az távol áll tőlem, csak szerettem érezni az erőt és az energiát ami körbevett az edzések közben. Ott nem voltam többé az a lány akinek meghalt az anyja alig két éve, sem az akinek csak úgy lelépett az apja. Nem, azokon a délutánokon nem ezeken a gondolatokon járt az agyam, egészen pihentető volt végre kikapcsolni egy kicsit.

Azonban ezek mellett nem lehetett csak úgy átsiklani, jóformán mindenről valamelyik régebbi emlékem ugrott be, így nem sokat tudtam mosolyogni. Ezek megtörtént dolgok voltak, és bele kellett törődnöm. Akkor abban a pillanatban minden megváltozott körülöttem egy életre, aztán lassan másfél éve Martinhoz költöztem, a nagybátyámhoz.

Több mint hat héttel ezelőttig legszívesebben elköltöztem volna a világ túlsó végére is csak, hogy ne kelljen még egyszer szóba állnom vele, de most mintha egy kicsit hiányzott volna. Az, ahogy minden reggel, halkan csukta be maga mögött az ajtót, nehogy felkeltsen, de az asztalon hagyott üzenetet. Régebben utáltam őket. Egytől-egyig össze téptem mind, nem tudtam rájuk nézni, ahogy őrá sem. Mostanra már csak a keserű bűnbánat és a lelkiismeret furdalás maradt az irányába bennem, ami legalább emlékeztetett minden egyes átvészelt nap után, hogy ki is voltam korábban.

Kezdetben igyekezett, de hiába, nem nyitottam felé. Gyűlöltem az új várost, az új iskolát, őt, aki az anyám testvére volt, de leginkább saját magamat, amiért hagytam, hogy így szétessen az életem. Aztán már Martin se igyekezett tovább annyira, rájött, hogy az életben most egyszer nem az lesz, amit ő szeretett volna. Mégsem hagyott békén, csupán a távolból próbált barátkozni.

Nem akartam, hogy hiányozzon. Azzal győzködtem magam, hogy csak gondolat hiányozhatott, hogy valaki törődik velem. Hogy valaki megkérdezze, hogy milyen napom volt, amikor hazaértem, és elmesélje, hogy ő mit csinált, habár én sose beszélgettem vele hosszasan, és nem érdekelt, hogy vele mi volt. Azzal nyugtattam magam, hogy a társaság hiányzik, és nem az a személy, aki megpróbált kapcsolatot teremteni velem. De muszáj volt bevallanom mindkettő hiányzott. Nagyon.

Mert lassan hét héttel ezelőtt minden megváltozott, megtámadtak minket. Furcsa arra gondolnom, hogy a "minket" szóba én is beletartozok, hiszen soha nem voltam semmilyen csapat része, pedig szerettem volna. Most nem egy csapatról volt szó. Hanem az emberiségről, a világon élő összes emberről, aminek a fogalmába még én is beletartozok. A támadók viszont egy másik csapathoz - más szóval mondva - fajhoz tartoztak. Ők ugyanis az angyalok voltak.

Bizony. Akármilyen hülyén hangzik is azt kimondani, ez a nevük. És nem azok a pufók göndör hajú kisgyerekek, kezükben hárfával és arcukon csibész mosollyal, ahogy az a Valentin napi lapokon szokott lenni. Nem. Ezek harcos férfiak - talán nők - kitárt hatalmas szárnnyal, durva arckifejezéssel és meglehetősen nagy utálattal az emberiség iránt. Legalábbis a TV-ben naphosszat azokat a felvételeket játszották, amiket Jeruzsálemben vettek fel, Gabrielről és a seregéről, és ők nem néztek ki valami barátságosnak. Szétterjesztett hatalmas aranytollas szárny – legalábbis Garielnél –, és olyan gőggel és lenézéssel teli arckifejezés, ami egy hatalmas ország királyához illene, ha a palotájából kilépve egy patkánycsalád venné körbe. Bár ez az arckifejezés nem tartott sokáig náluk, mivel nem az volt az első gondolata az ott lévő embereknek, hogy térdre borulnak előttük. Hanem, hogy harcolnak.

Így esett el Gabriel, Isten Hírvivője pár perccel az után, hogy leszállt a becses arany szárnyival és a már említett arckifejezéssel az arcán, egy törmelékhalmon Jeruzsálemben, ami a nem sokkal azelőtti természeti katasztrófáknak volt köszönhető. Hát ezek után már tényleg nem voltak barátságosak. Szép szóval mondva lerohantak minket. Ezóta bujkál az emberiség egyik fele, a másik fele pedig valószínűleg halott, vagy azt kívánja, hogy bárcsak az lenne. Szóval sehol egy hárfa.