Bíborvörös Jácint

5. fejezet

Hüakinthosz az utóbbi napok folyamán most először ébredt úgy, hogy nem fájt semmije, és olyan érzése volt, mintha valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalom ölelte volna körbe. Nagyot nyújtózva ásított egyet, majd szemeiből az utolsó álmot is kidörzsölve végigpásztázta a szobát. Szeme megakadt az ágyával szembeni, karosszékben ülő fiatal férfin, aki elmélyülten forgatott a kezében egy arany karperecet. Tekintete továbbvándorolt a gyűrött takaróra, ahol már csak hűlt helyét lehetett látni a zöldszemű istennek.

- Hol van? - törte meg a szoba csendjét a fiú. Érezte, hogy kaparni kezd a torka, csupán ettől a két elsuttogott szótól, hiszen még tisztán emlékezett az előző esetre, mikor ugyanígy odaadta magát a férfinak, és másnap, miután felébredt, már nem találta sehol. Az ismeretlen férfi felkapta a fejét, ezzel egyidejűleg pedig a ruhája mélyére süllyesztette eddigi elfoglaltságát is.

- Dolga van - jött a tömör válasz. Néhány percig komoran fürkészték egymás arcát, majd Hüakinthosz egy nagy sóhajjal tudomásul vette, hogy a vele szemben ülő nem éppen a legjobb beszélgetőpartner.

- És megtudhatnám, mikor jön vissza?

- Majd ha mindent elintézett. - A fiú szemöldöke megrándult.

- Ha már nem akarod elmondani, merre jár az az eszelős, akkor legalább azt áruld el, hogy ki a fene vagy! - A másik szemmel láthatóan hátrahőkölt ültében a hangnem miatt, majd dühösen válaszolt.

- Hogy mondhatsz ilyet arra, aki megmentett? Köszönettel tartozol neki, ha akarod tudni! Ott is hagyhatott volna, hiszen nem az volt a feladata, hogy idehozzon egy halandót. Ami, megjegyzem, szabályellenes.

- Nem kértem, hogy segítsen, azt meg még kevésbé, hogy hozzon magával.

- Már nem számít, hiszen itt vagy. - Hermész nagyot sóhajtott, majd maradék türelmét összeszedve megpróbált egy barátságosabb arcot magára ölteni. Apollónra gondolt, aki szinte könyörgött neki, hogy figyeljen erre a nagyszájú kölyökre, és képtelen volt a legjobb barátjának nemet mondani, így hát magára erőltetett egy mosolyt, majd folytatta. - Kérlek, ne akarj veszekedni! Inkább kezdjük elölről az egészet. Hidd el, neked is könnyebb lesz.

Hüakinthosz meglepődött a férfi hirtelen hangulatváltozása miatt, de rá kellett jönnie, ha találkozni akar az istennel, szüksége lesz a másik segítségére.

- Nem bánom, de ígérd meg, hogy beszélhetek vele!

- Majd meglátjuk. Én Hermész vagyok, az istenek követe, és jelen pillanatban én vigyázok rád.

- Nem kell rám vigyázni, meg tudom magam védeni, szóval...

- Csak mondd a neved! - szakította félbe Hermész.

- Hüakinthosz vagyok, Spárta hercege. Így megfelel?

Hermész bólintott.

- Igen, tökéletes. Ha bármire szükséged lenne, kérlek, szólj.

- A ruháim... - Hüakinthosz elvörösödött, ahogy ráeszmélt, hogy teljesen meztelen, és ahogyan Hermész nézett rá, biztos volt benne, ő is tudja, miért.

- Ha nem bánod, eldobtam azokat a rongyokat. Szakadtak és piszkosak voltak. De ne aggódj, fogd ezt! - Hermész felpattant a székből, majd a fiú kezébe nyomott egy hófehér khitónt.

- Köszönöm. - Kibújt a takaró alól, majd magára rángatta a ruhadarabot, és folytatta. - Le kell mennem a földre, a barátom veszélyben van. Ha tudsz nekem segíteni, nem fogom megzavarni, és nem kell, hogy beszéljek vele.

- Sajnálom, de nem tehetem - sóhajtott a férfi. - Apollón megkért, hogy vigyázzak rád, és ha elengedlek, biztosan leharapja a fejemet.

- Nem érdekel! Már így is túl sokáig voltam itt. Ki tudja, mit tett ez alatt a király Agenorral és a katonáimmal!? - Szinte már üvöltötte az utolsó szavakat.