Bíborvörös Jácint

8. fejezet

A királyi palota napok óta lázban égett az Amüklosz által meghirdetett ünnepség miatt. A szolgálók fel-alá rohangáltak, és megpróbálták az összes, rájuk kiszabott feladatot időben elvégezni. A király intézői papírosokkal a kezükben vitatkoztak egymással, hogyan is lehetne a legtakarékosabban, ugyanakkor leghatékonyabban megszervezni mindent úgy, ahogy azt maga az uralkodó elvárta. A személyzet egymást kerülgette, és akkora hangzavar uralkodott az egész palotában, hogy azt még a domb alatt elterülő város is könnyűszerrel hallhatta.

Apollón éppen az egyik szolgálólány elől tért ki, aki hatalmas edényekkel egyensúlyozva igyekezett át a folyosón. Nem értette, mi ez a felhajtás a spártai népnél, hiszen a nap nagy részében nem tartózkodott a város területén, csak késő délutánra, vagy estére tért vissza ideiglenes szállására. Persze, azt már a kezdetekben leszűrte, hogy valamiféle örömteli esemény közeleg, hiszen mind a városiak, mind a palota lakói vidám duruzsolással tevékenykedtek, díszítettek. Egyedül a bohókás kölykön nem látta a jókedv nyomait, akit most a gyakorlótér egyik kőlépcsőjén ülve talált meg. Letelepedett mellé, és könyökeire támaszkodva élvezte a nap simogató sugarait.

- Elkapta a bolondságkórt tán' a néped, vagy mi ütött beléjük, hogy így rohangásznak? - próbált viccelődni a férfi, ám úgy tűnt, Hüakinthosz nem értékelte szellemes megjegyzését.

- Athén meghódítása - dörmögte a fiú.

- Tessék?

- Mondom, Athén meghódítása. Ezért viselkedik mindenki így. Apám földöntúli boldogsággal tekint a fejleményekre, ezért ünnepséget rendez az egész város számára.

- Ó, igaz is! A spártai király bevette Athén városát az ott kitört lázadás után. Mily' nehéz feladat lehetett ez a számára! - sóhajtott fel színpadiasan az isten.

- Apám azt hiszi, én és Agenor mentettük meg a városiakat az ottani királytól, ezért ez a nagy felhajtás.

Apollón jóízűen felkacagott, majd magában elkönyvelte az emberi naivitás határtalanságát.

- Ugye? - kérdezte a szőke, amint kihallotta a másik nevetéséből a gunyoros élt. - Az isteneknek kéne hálát adnia, nem pedig nekem, aki semmit sem tett! - fújtatott rosszkedvűen.

- Hadd legyen boldog! - legyintett a férfi. - Amúgy sem tudhatják meg, hogy valójában nekünk, isteneknek a keze van az egész dologban. Mellesleg, az ünnepség az ünnepség! Persze, jobban szeretem, ha engem dicsőítenek, de az ilyen eseményeknek így is, úgy is csak élvezetes vége lehet - csillantak fel a szemei, és Hüakinthoszra vigyorgott, aki erre csak felpattant ültéből, és faképnél hagyta a kéjencen mosolygó istent.

*

Sötétedés után a király gyűlést rendelt el, ahova a legfőbb bizalmasait, tanácsadóit és családját hívatta össze. Amüklosz rég nem látott lelkesedéssel az arcán intette csendre az asztalnál ülő alakokat, hogy belekezdhessen mondandójába.

- Mint ahogy azt mindenki tudja, nyakunkon az idei év leghatalmasabb, legkülönlegesebb fesztiválja! - tárta szét jókedvűen a karját. - Szeretném, ha a jelenlévők szereznének legelőször tudomást arról, milyen nagyszerű eseményt eszeltem ki! Tarzíciusz, jöjj ide, és oszd meg velünk a részleteket! - intette magához a jobbján ülő, második személyt. A hatvanas éveiben járó, kissé meggörbült hátú férfi felemelkedett, majd papirosokkal a kezében kicsoszogott a király mellé.

- Csak tessék! - csapta össze egymás után kétszer a tenyerét Amüklosz, és izgalomtól csillogó szemekkel várta, hogy tanácsosa belekezdjen mondandójába.