Hádész útja [𝒫𝑒𝓇𝒸𝓎 𝒥𝒶𝒸𝓀𝓈𝑜𝓃 𝒻𝒶𝓃𝒻𝒾𝒸𝓉𝒾𝑜𝓃]

Tizenkettedik rész

Sziasztok!  😊
Itt is az új rész, remélem tetszeni fog! 😄
Kellemes olvasást!

Our POV :

A név kissé felbátorít, de a kezem akaratom ellenére remeg, ahogy tétován az ékszer felé nyúlok. Egyszerűen nem tudok szabadulni a Nicoból áradó aggódástól és félelemtől.

- Ezt... ne - nézek rá figyelmeztetően, mire egy értetlen pillantást kapok válaszul. Nem válaszolok, helyette teljesen leizzadva kiveszem a csontgyűrűt. Kérdőn pillantok a fiúra.

- Mi tudom én. Mondjuk vedd fel - megereszt egy szemforgatást, de a feszültsége kicsit elszorítja a torkomat.

- Miért olyan lényeges az a gyűrű? - kérdezi Leo suttogva, cseppet sem halkan. Piper ránéz, amolyan "Ahj már!" fejjel. - Oh, érteeeem! - nem érti... És én sem nagyon. Csak azt érzem, hogyha felveszem, valami nagy, jelentős dolog fog eldőlni. Valami olyan, mi dönteni fog az életem tovább menetéről.

Nem merem.
Félek.
Nem akarom...
Biztatásra van szükségem.

Hazel? Őrá nézek elsőnek, de azon kívül hogy a gyűrűt méregeti, nem úgy tűnik, mintha tisztában lenne a szituval.

Piper? Dettó.

Jászon? Felváltva néz engem és Nicot.

Leo? Hagyjuk...

Egy kéz simul a vállamra, Hazel oldaláról, ránézek, egy szerető mosolyt küld.

Tudja... Ő tudja, hogy ez mit jelent... Az előbb rosszul láttam, hogy nem érti, mert tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi fog történni, vagy mi nem fog történni.

Nem mond semmit, csak enyhén felém löki a gyűrűt tartó kezemet, az arcára van írva az ígéret, hogy semmi baj sem lesz. Én pedig ezt látom az utolsó jelnek, remegve felveszem az ékszert. Pár pillanatot várok, és csalódottan konstatálom, hogy semmi sem történt.

Ez mi? Fura... Egészen őszintén, már egy ideje kezdem megneszelni isteni szülőm kilétét, de valahogy nem kapok rá olyan egyértelmű jelet, ami véglegesíthetné a gondolatomat.

- És most?! - csattan fel Nico furcsán ingerülten, a düh, ami belőle árad megcsapja az arcomat. Ó, nem... ez nem düh. Ez más. Nem olyan erős, de legalább annyira éget. Csalódottság...? - Fantasztikus... - dühöngi, és a gyengélkedő ajtaja úgy csapódik be, hogy attól félek, menten kettétörik. A hangra becsukom a szememet.

- Bocsánat... - suttogom neki címezve, és akaratom ellenére egy forró csepp szántja végig az arcomat.

- Maria - Hazem átölel. - Nincsen semmi baj. Ez most így alakult.

- Ez - ismétlem meg csendesen a vállába.

- Pedig minden stimmelt - mondja Jászon halkan.
Érzem, ahogy Hazel a fejét a fiú felé fordítja, és némán mond neki valamit, aztán szépen sorban mindenki kimegy a szobából - lényegesebben finomabban csukják maguk mögött az ajtót. Pár perc múlva Hazel követi őket, egyedül maradok.
Legalább is ezt hittem.

- Szép - mondja Annabeth és leül az ágyam szélére. - Neked tetszik? - vállat vonok.

- Mindegy, nem? - felé mutatom a kezemet. - Hogy tetszik-e...

Aztán megpróbálom levenni.

- Mi a...?! - akárhogy rángatom, a csontékszer nem jön le az ujjamról, az ujjperceim viszont már fájnak a sok huzigálástól. - Gyere mááár! - szólok rá, és próbálom foggal leoperálni. Megrémülök, mikor a gyűrű egyre szorosabban simul az ujjam köré, már zsibbasztóan tartja.

- Mi történt? - kérdezi Annabeth értetlenül.

- Nem jön le! - informálom őt ijedten.

- Dehogynem! - mondja, és ő is szekálni kezdi a makacs gyűrűt. - Jé, ez meg pillant ragasztóval van bekenve?! - kérdi, miközben fájdalmasan gyömöszöli a kezemet.

- Au, au, au! Hagyd abba! Ssssz... - motyogom fájdalmasan, és vissza húzom a kezemet. Abban a pillanatban, hogy abba hagytuk a piszterölést, az ékszer visszatágul úgy, hogy pont kényelmes legyen.

- Szóljak Hazelnek? Szólok - beszéli meg magával. Kimegy, pár pillanat múlva pedig meghallom Jászon hangját.

- Nem ismerte el őt gyerekének!

- De! - feleli Annabeth. - Csak nem úgy, ahogy vártuk - folytatja komoran. Abból, hogy szól a nővéremnek, az lett, hogy az egész csorda vissza jött a szobámba... A testvérem az ágyam szélére telepszik, és felveszi a kezemet. Szemlélni kezdi a halálfejes csontkarikát, szemöldökét mélyen össze vontja. Tanácstalanul nézi.

- Én nem tudom... - ő is megpróbálja levenni, amire a szorítás erősödni kezd, amikor elengedi, a gyűrű is enged. - Ez fura... Niconál ez teljesen másmilyen... Fáj?

- Nem.

- Az jó. Jobb - jegyzi meg Percy. - Ő... nos, Nico valahogy karddá tudja alakítani... Próbálkozz ezzel te is - tanácsolja, és elpaterolja előlem az embereket.

- De hogyan?

Csak érintsd meg - adja a választ a múltkori hang.

- Oh... oké - a többiek furcsán néznek rám, és engedelmeskedek az ismeretlennek. A mutató ujjamat a halálfej hátulján lévő színes kőhöz érintem. Megugrok, ahogyan a közel egy méteres, éjfekete penge kitör az apró ékszerből.

- Woho! - mondja valaki, és hátrálnak egy lépést. Hazel mellettem megfeszül, aztán óvatosan szemügyre veszi a fegyvert.

- Hm... Olyan, mint Nicóé. Csak ez rövidebb egy kicsit, ha jól látom.

- Mi ez? - kérdezem döbbenten.

- Sztűgiai vas - feleli halkan a nővérem. - Hasonló, mint a mennyei bronz, de egy kicsivel többet tud, nem túl gyakori.

Bénázok egy sort, mire sikerül újra gyűrűvé szerkesztenem a kardot.

- Az hisze- - kezdi, de elhallgat, a gyűrűt kezdi figyelni. Követjük a pillantását, én pedig majdnem sikkantok egyet, amikor meglátom, hogy az ékszer fekete fényt áraszt. Beragyogja az egész szobát, furcsa, hátborzongató energiát áraszt, olyan erősen, hogy pár pillanat múlva be kell látnom, hogy ezzel a brutális erővel szemben nem érek semmit.

Szóval inkább szépen elájulok.