Ne Szeress! //vkook ff//

Előzmény

~2001 január 21.~

Az utca sötétjében egyre sokasodnak a léptek az idő előrehaladtával, és hajnali kettőkor már szép számú tömeg gyülekezik a város legkihaltabb környékén lévő sikátorban. Az embertömeg közepén egy szép arcú, elegánsan öltözött férfire és a mellette álló védelmezően átölelt törékeny kisfiúra szegeződnek a tekintetek. A férfi egy alvilági vállalat vezetője, ő az akitől mindenki fél a másvilágon, kegyetlen hidegvérű gyilkos, akinek fegyverre sincsen szüksége, mert ő maga a fegyver. A férfi egy vámpír köznyelven szólva. Egy szörnyeteg.

De most ezekben a pillanatokban az emberséges éne van jelen, a kisfiú miatt. A kisfiú neve Taehyung, és ő is olyan mint az apja, ő is vámpír.

Öt éves lehet talán, és még nem tudja, hogy ő micsoda, és, hogy gyilkolásra lett teremtve. Mégcsak egy ártatlan kisfiú, aki ugyan olyan mint a kortársai, csetlik-botlik, elkövet véletlenül hibákat,és oltalmazásra szorul.

-Figyelem!-erősítette meg a jelenlévők figyelmét a vezető. -Mint minden jelenlévő jól tudja, azért vagyunk most itt, hogy...azért vagyunk itt, mert valakinek vigyáznia kell a fiamra. Egy tisztességes, normális embernek fel kell nevelnie őt, hogy rendes életet tudjon élni. Valakinek el kell nyomnia az ösztöneit...és szeretnie kell...csak az maradjon itt aki képesnek érzi magát erre, és számolt minden olyan következménnyel, ami az után következik, ha valami baja esik a fiamnak.

Szünet következett. Az emberek halk morajlásba kezdtek, és páran elhagyták csendben a helyszínt, de még mindig rengetegen maradtak.

-Mostmár folytatom, de akár közben is meggondolhatják magukat, mert ez nem csak rám és a fiamra nézve lesz nagy változás hanem arra a személyre is, aki elvállalja. De biztosíthatom bárki is lesz az, hogy minden szükséges dolgot biztosítok számukra. Pénzt, házat, munkát, amit csak kell, és mindezért csak annyit kell tennie, hogy családtagnak tekinti őt. Én nem szólok bele a nevelésébe, se semmilyen döntésbe. Mindössze annyiba, hogy a fiam ne legyen rossz helyen.

Csend következett, és sokáig az is maradt. Mindenki a gondolataiba merülve mérlegelte a lehetőségeket, és hogy mi változna az életében.

Előlépett egy vékony, szép, harmincas évei közepén lévő nő, és határozottan ránézett a férfira.

-Én elvállalom. Nincs szükségem házra, munkára, vagy pénzre. Nekem nem lehet gyermekem, és sajátomnak tudnám tekinteni. Igaz, azt nem tudnám neki megadni, hogy rendes, igazi családja legyen, mert egyedülálló vagyok, de amit egy anya megadhat a gyermekének azt én is megadhatom neki.

Mindenki meglepődött a hirtelen, de magabiztos döntésen.

-Biztos ebben?

-Teljesen biztos vagyok benne.-mosolygott rá a már alvó fiúra.

A férfi ránézett a többi személyre, és elküldte őket, ők pedig gyorsan magukra hagyták hármukat a helyszínen.

Fájdalmas némaság következett. A férfi a fiára nézett és könnycseppek gördültek le az arcán. Valamit suttogott a fiának, és a nyakába akasztott egy madártoll alakú medált.

Hirtelen átváltott az arca komolyra, és megkérte a nőt, hogy hozza ide az autóját, hiszen valószínűleg azzal jött, de a nő visszautasította a kérést, mert csak pár lépésnyire parkolt le a sikátor bejáratától.

A férfi rezzenéstelen arcal befektette az alvó gyereket a hátsóülésre, majd annyit mondott, hogy vigyázzon rá, ne essen baja.

A nő, és a kisfiú így elindultak az éj leple alatt abba a házba, amit mától mind a ketten otthonuknak mondhatnak...