A Félvérlány #BEFEJEZETT

19. Össze tört szív

Vadul vágtattunk Mexico irányába a pokolkutya hátán, de lassan hajnalodott, és úgy gondoltuk mi sem vagyunk fáradhatatlanok, ezért lepihentünk egy erdős részen a hegyekben. Tüzet raktunk, a pokolkutya lefeküdt aludni, Ryan és én pedig a testének dőlve néztük a tűz ropogását.

-Félisten vagyok! - hallottam meg, ahogy Ryan halkan motyogja a szavakat. - Athéne fia.

-Az enyém Düoniszosz. - jelentettem ki unottan.

-Ez így szívás! Én csak normális akartam lenni, mint a többiek! Erre most megtudom, hogy sosem leszek az!

-Örülj, hogy neked csak ennyi bajod van! - néztem rá komoly tekintettel. - Téged legalább nem keres egy őrült, aki a lelkedet akarja!

-Ez igaz. - mondta, majd egy kis időre elhallgatott. - Miért te kellesz neki?

-Ez engem is érdekelne! - mondtam elgondolkozva.

Hirtelen ág reccsenést hallottunk, mire a pokolkutya is felkapta a fejét. Felpattantam, és kezembe vettem a kardom. Eltapostam az apró kis tüzet, majd a sötétbe kémleltem az ellenséget kutatva. Az egyik fa mögött mozgást érzékeltem, és egy gondolattól vezérelve, megérintettem a földet. Simogató érintéssel keltettem létre egy inda folyamot, ami az említett fára tekeredett. Még nagyobb neszelés hallatszott, amint az indák a fára tekeredtek, hozzá láncolva a betolakodót. A fegyvert magam előtt tartva sétáltam a fához, de amint megláttam kit kötöztem hozzá a fához, meglepődtem.

-Az istenekre, mit keresel itt? - nem tehettem róla de a táborban hamar rám ragadt egy csomó szólás. Köztük ez is.

-Téged is jó látni! - mosolygott pimaszul Kevin. - Most már megtennéd, hogy elengedsz? - kérdezte komolyra váltva a szót, de én csak bámultam őt. Nem hittem volna, hogy ennyire hiányzott nekem, és ez még csak fel sem tűnt. Lassan legyintettem, majd az indák visza húzódtak a földbe.

-Mit keresel itt? - kérdeztem kicsit sem kedvesen, ami nem csak engem lepett meg, hanem Kevin-t és Ryan-t is.

-Utánad jöttem! - válaszolta kurtán. Gyanusnak találtam hogy teljesen egyedül jött, ezért némán lehunytam a szemem. Koncentráltam a mozgó indákra, ahogyan szétterülnek a földben, majd meg is lett az eredménye. Egy lány hang sikoltott a csendbe, amiről már tudtam hogy attól a liba lánytól származik.

-Nem jöttél egyedül, mi? - sziszegtem.

-Nézd, itt nem vagy biztonságban! A táborban... - kezdte a magyarázkodást, de a szavába vágtam.

-Ha azt hiszed, hogy a táborban nagyobb biztonságban leszek majd egy őrülttől, akinek bronz bikája van, nagyot tévedsz!

-Márpedig én nem megyek haza nélküled! - acélozta meg a tekintetét.

Hirtelen fájdalom hasított a fejembe, majd mintha a világ zajai egybe gyűltek volna a fülembe. Sikollyá formálódtak, ami rettenetesen fájt. A zaj hullámokban jött a fájdalommal együtt, és térdre kényszerítettek. Elnéztem az irányba, ahonnan a zajokat észleltem, és megpillantottam azt a lányt, aki nemrégiben még libaként láttam utoljára. Kaszabolni kezdte a rátekeredett indáim, amik sikolya a fejemben gyűlt össze.

-Ne! - próbáltam kiáltani, de csak halk nyögésre jutotta. Ryan tehetetlenül próbált segíteni rajtam, ahogy Kevin is, de nem értették a probléma forrását. Azonban a pokolkutya igen.

Ágyuként támadt a lányra, és a földre teperte. Esés közben a fegyver kirepült a kezéből, így nem nagyon volt képes védekezni. A pokolkutya nem bántotta, de fogait fente a lányra, miközben sziszegő hangot hallatott. Kevin kardot rántott, és menni készült megölni a pokolkutyát, de megragadtam a lábát, épp annyira hogy rám kapja a tekintetét.

-Az ott az én pokolkutyám! - morogtam idegesen, miközben álló helyzetbe küzdöttem magam. Ryan próbált vissza fogni, de kirántottam magam a karjai közül. - Engedd el! - parancsoltam a pokolkutyának, aki vonakodva húzódott le a rémült lányról.

-Te... - kászálódott fel a lány a földről, magához ragadva a fegyverét.

-Még mindig egy ostoba liba vagy! - kaptam fel mérgesen egy elkaszabolt indát, ami pár másodpeccel később a kezembe olvadt, mintha a bőröm csak magába szívta volna. Ez valamennyire vissza hozta az erőmet, és így felbátorítva engem a következő tettemre. Megragadtam a lányt, és magamhoz húzva rálehelltem.

Tekintete megtelt félelemmel, és azonnal sikoltozni kezdett. Elbotlott egy indán, és a földre esett, de ott is megpróbált minnél távolabb kerülni tőlem.

-Dawn, mit műveltél?! - rohant a lányhoz Kevin, de az fegyvert rántott, és majdnem lekaszabolta a srác fejét. A lányra néztem, és rájöttem, hogy túl messzire mentem. Nem láttam még senkit így rettegni.
-Elég! - mondtam, mire a lány abba hagyta a sikoltozást. - Mennyetek vissza a táborba! - jelentettem ki, majd hátat fordítottam nekik.

-Dawn! - ragadta meg a karom, azonban nem tudtam nem észre venni, milyen gyengéden teszi. - Nem akarok elmenni! Nélküled nem! - suttogta. Tekintetem végig nézett ellágyult, kérlelő arcvonásain, majd azon kaptam magam, hogy az ajkait bámulom. Viszkető érzésként tört rám a vágy, a kíváncsiság, vajon milyen lehet megcsókolni valakit. De nem lehetett.

-Vidd őt is magaddal! - fordultam el, majd egy szó nélkül felugrottam a pokolkutya hátára. Könnyeim rohamosan hullani kezdtek, ahogy Kevin a nevemet kiáltotta utánam, és a szívem majd bele hasadt. Kérlelő arca ott lebegett előttem, és ahogy egyre csak néztem, rájöttem, hogy reménytelenül bele estem, egy számomra elérhetetlen félistenbe.