Kőszív

4. fejezet

„A valóság néha furcsa tréfákat űz velünk." (Sztárom a párom)

Léna dermedten áll, és csak bámul a lezser léptekkel elsiető férfi után. Nem érti. Krisznek ez tényleg csak ennyit jelent?

„Ez mindent megváltoztat" – ver benne konokul visszhangot, és nem is a szavak fájnak igazán, hanem az a hideg közöny, ami mögöttük derengett. Ez a hideg közöny összekarcolja a szívét.

A tömeg egyre jobban feltorlódik a lépcsőkön, nem tehet mást, minthogy hagyja magát elsodorni. Milyen órája is lesz most? Fogalma sincs, és ami azt illeti, nem is nagyon érdekli. Csigatempóban lépked lefelé, és egyedül Kriszre tud gondolni – a tekintete hűvös érintésére, a belőle áradó komor feszültségre és a szavaira.

Léna őszintén azt hitte, hogy ami kettejük között van, az valami, vagy legalábbis valaminek a kezdete, és azt hitte, ezt valahol a szíve mélyén a férfi is érzi, még ha nem is akarja beismerni. De ha most ilyen egyszerűen és könnyen képes volt őt eltaszítani magától, akkor talán tévedett, talán Krisz számára az, ami közöttük kezdődött, tényleg nem volt több egy szokatlan csábításnál, ezért képes most minden vívódás nélkül ejteni őt.

Ostobaság, ha nem lett volna több, akkor nem áldozott volna rá ennyi időt – vagy létezik, hogy ennyire nagyon az ágyában akarja tudni? Vajon meddig hajlandó elmenni egy férfi azért, hogy lefektessen egy nőt? Léna életében most először érzi tehernek a tapasztalatlanságát – ha már lett volna bármilyen kapcsolata, talán most jobban kiigazodhatna a férfin, de hát az ég áldja meg, még a kezét se fogta meg önszántából egyetlen fiú sem...

De azért a vágy mégsem múlhat el, nem? Ha egy férfi kíván egy nőt, az nem tűnik el csak úgy, pusztán azért, mert kiderül, hogy a lány történetesen a tanítványa? Végül is erről Léna igazán nem tehet, nem ő intézte így, sőt, ha rajta múlt volna, ez nyilván soha nem történik meg. Elmondta volna a férfinak, hogy hány éves, de finoman és lassan adagolva – persze, mert lehet ezt finoman és lassan adagolni... Most vajon mit kellene tennie?

Mi lenne, ha esetleg... ha... ő csábítaná el a férfit? Léna elpirul erre a gondolatra. Elképzelhetetlennek tűnik ez számára, hiszen fogalma sincs arról, hogy miként is kell egy nőnek elcsábítania egy férfit. Vajon az ilyesmit honnan tudják más nők? Vajon van erről valami könyv? Persze, hogyne: Csábítás tíz lépésben, avagy hogyan értessük meg a nekünk szánt férfival, hogy hozzánk tartozik.

Léna ajkára gúnyos mosoly kúszik, a torkát kitörni készülő komor, keserű nevetés csiklandozza. Rajta aztán semmilyen könyv nem segíthet. Ugyan mégis hogy lenne lehetséges, hogy ő, a teljesen tapasztalatlan lány elcsábítsa Kriszt, az élvhajhász nőcsábászt? Nem számít, feltehetően ez úgysem oldana meg semmit, és Léna egyébként sem akar könnyűvérű lány lenni, még akkor sem, ha történetesen tudja, hogy Krisz és ő összetartoznak. Nem azért akar lefeküdni a férfival, hogy megszerezze vagy ilyesmi, azért akar vele lefeküdni, mert szereti – és igen, akkor akar vele lefeküdni, amikor már szereti, nem most, amikor még alig ismeri –, és hát jó lenne, ha addigra a férfi is szeretné őt, vagy legalább érezne iránta valamit, bár Léna úgy gondolja, erre még várnia kell – valószínűleg nem keveset.

Makacs, átkozott tökfej – mérgelődik magában feltámadó dühvel, és észre se veszi, hogy a keze ökölbe szorul. A fájdalom még nem múlt el, de Léna igyekszik nem tudomást venni róla. Végül is Krisznek joga van haragudni, valamennyire tényleg átverte őt, hiszen szándékosan hagyta meg abban a hitben, hogy egyetemista, mert igen, tudja, hogy a férfi ezt gondolta. Igaz, ettől most nem kevésbé fájó az, ahogyan viselkedett, de... de nyilván sokkot kapott, ahogy Léna is, és ez csak az első reakció, ami talán még enyhülni fog, ha már megemésztette a tényt, hogy a lány gimnazista. Bár persze, ha Krisz meg is enyhül, attól még tény marad, hogy jelenleg a tanára, ami elvileg kizár kettejük között bármilyen romantikus jellegű kapcsolatot, de csak helyettesítő tanár – vajon erre van külön szabály? Hiszen mindketten felnőttek...