Kőszív

17. fejezet

„Meg kell mondanom, mennyire csodálom, és milyen forrón szeretem magát." (Büszkeség és balítélet – 1995)

– Kicsi, ébresztő!

Léna először nem fogja fel, hogy ezúttal nem álmodik. Krisz simogatóan mély hangja elringatja, és öntudatlanul elmosolyodik – szeret Krisszel álmodni, régen is szeretett, amikor még nem is ismerte a férfit, és most is, bár igaz, mióta Krisz hozzájuk költözött, nem álmodott vele, pedig boldog, ha nemcsak ébren, hanem még álmában is a férfival lehet.

– Kicsi!

Mikor az arcán megérzi Krisz gyengéd, puha érintését, rebbenve nyílik ki a szeme. Az álom még belekapaszkodik, visszahúzza, olyan ködös és elveszett minden, alig fogja fel, hogy Krisz egészen közel hajolva hozzá nézi őt.

– Ébresztő, Csipkerózsika!

Léna zavartan igyekszik kipislogni az álmot a szeméből. Az éjjeliszekrényen álló kislámpa fénye túl éles, pedig Krisz úgy fordította, hogy hozzá alig ér el a fény.

Nagyot nyel, megnedvesíti az ajkát, és kicsit rekedtesen megszólal:

– Már reggel van?

– Nem, de esik a hó, gondoltam, örülnél neki – vigyorodik el a férfi.

Léna tudatáig csak nehezen jutnak el a szavak, de amikor megérti, mit is mondott Krisz, rögtön magához tér.

– Honnan tudtad? – kérdi nagyra nyílt szemmel.

– Mit? – mosolyodik el zavartan Krisz.

– Hogy imádom a havazást... – suttogja boldogan csengő hangon Léna.

– Nem tudtam – vonja meg a vállát Krisz, és Lénának csak ekkor tűnik fel, hogy valahogy máshogy néz most rá a férfi, mintha... vagy csak képzelődik? Az álom tenné? Megrázza a fejét, behunyja a szemét, aztán vidáman suttogni kezd:

– „Hunyd be a szemed, és lélegezz. Érzem a havat." – Kriszre néz, de a férfi értetlenül néz rá vissza. – Lorelai, Szívek szállodája? – kérdi Léna magyarázón, de Krisz tétován megingatja a fejét. Léna elmosolyodik, és magában megjegyzi, hogy ezt a sorozatot Krisz előbb-utóbb ismerni fogja, mert Lénának mindig vannak időszakai, amikor egyszerűen szüksége van a Gilmore lányokra. Most azonban csak legyint, aztán félrehúzza magáról a takarót. – Mindegy, érezni akarom. Menjünk sétálni!

– Most akarsz sétálni menni? – pillant rá megütközve Krisz.

– Ha már felkeltettél, miért ne? – néz rá vissza Léna huncutul, és már ugrana is ki az ágyból, ha Krisz hirtelen el nem kapná a derekát, és vissza nem húzná.

– Mást is csinálhatnánk... – suttogja a fülébe a férfi, és Léna egész testén puha borzongás fut végig a rekedtes hangtól, de erős marad. Havazik, ezen a télen most először, és a havazás egy gyönyörű csoda, amit ezúttal Krisszel élhet át, és ez olyasmi, amit még nem éltek át együtt – és nem, nem tud most várni.

– Majd utána. Gyerünk, menj öltözni!

Krisz nem mozdul, és a lányt sem engedi el.

– Kicsi, hideg van kint.

– Jól felöltözünk.

– Nem viccelsz, ugye? – nevet fel Krisz.

– Nem bizony – mosolyog rá Léna.

– Most tényleg andalogni fogunk a hóesésben? – húzza el a száját a férfi.

– Igen – bólint Léna határozottan, és kibújik Krisz öleléséből. Feláll, aztán visszahajol, és egy könnyű puszit nyom a férfi borostás arcára. – Gyerünk, menj öltözni! Kapsz öt percet.