31.

6.1K 666 196
                                    

Hat héttel később:

Ez a hat hét olyan gyorsan eltelt, hogy akkor eszméltem fel, amikor már a kórházból jöttem ki Jungkookal, kötés nélkül az orromon. Ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön velem, én pedig igazából örültem annak, hogy addig sem Hyerinnel van, ugyanis azóta is nála lakik. Meg sem merem már kérdezni Jungkookot, hogy miért, mert ez a téma miatt számtalanszor összevesztünk már a hetek során. Szerencsére nem volt semmi baj, így teljesen megjavult már az orrom. Egy részem nagyon örült ennek, viszont másik részem rettegett attól, hogy apa újra bántani kezd engem. A hat hét alatt, szinte az összes sebem begyógyult, persze a maradandóak kivételével. Némán ültem a kocsiban, miközben az agyam ezerrel kattogott.

- Nem fog bántani igaz? - pillantottam Jungkookra, aki először fel sem fogta a kérdésem.

- Nem fog bántani Jimin. Nem engedem, hogy bántson. Kérlek azonnal hívj fel, ha valami van, és azonnal elmegyek érted. - tette kezét a combomra, én pedig egy aprót bólintottam, még ha tudtam is, hogy nem fogom felhívni őt, ha ez történik.

Az út további része csendben telt, Jungkook az útra koncentrált, én pedig a gondolataimra. Megállt a házam előtt, majd leállította a kocsit és szó nélkül kiszállt a kocsiból. Sietős léptekkel követtem őt, hiszen fogalmam sem volt, hogy mit tervez. Rutinosan ment be a házba, majd megvárta, amíg utolérem és karba tett kézzel figyelte, ahogy apám kisétál a szobából.

- Ohh Jimin - sétált oda hozzám, majd egy szoros ölelésbe vont. - Annyira jó látni az arcodat végre a kötés nélkül. - ölelt még jobban magához.

- Igen, én is örülök neki - motyogtam zavartan.

- Mi szél hozott Jungkook? - engedett el apa, és az említett felé pillantott.

- Igazából csak kíváncsi voltam, hogy Jimin biztonságban haza ér-e - erőltetett egy mosolyt arcára, én pedig képzeletben arcon csaptam magam. Miért kellett ezt mondania?

- Most már tudod, hogy hazaért, szóval akár el is mehetnél - tette kezeit karba apa, majd megköszörülte a torkát.

- Rendben - pillantott rám. - Majd holnap találkozunk első órán - mosolyodott el, majd sarkon fordult és kiment a házból.

- Nem értem milyen jogon jön be ide. Attól, hogy az osztályfőnököd, még nincs joga ahhoz, hogy ide jöjjön. - morgott, majd magamra hagyott.

Megkönnyebbülten mentem be a fürdőbe, majd arcomat jobban szemügyre vettem a tükörben. Orromon tényleg csak egy halvány heg látszódott, de bal szemem alatt felfedeztem egy sebet, ami eddig száz százalék, hogy nem volt ott. Közelebb hajolva a tükörhöz vettem közelebbről is szemügyre, de nem tudtam rájönni, hogy mégis hogyan és mikor került oda. Úgy döntöttem nem törődök vele, hiszen ez is majd elmúlik, akárcsak a többi. Ahogy fordultam meg, egy nem túl férfias sikoly hagyta el a számat, ugyanis apa ott állt mögöttem és engem figyelt.

- Jézusom, apa de megijesztettél - tettem kezem a szívemre, és próbáltam rendezni a légzésem, ugyanis tényleg rettenetesen megijedtem.

- Nem tiszta a lelkiismereted talán? - lépett közelebb hozzám.

- M..mi? - hátráltam egészen addig, amíg a mosdókagylóig nem értem.

- Olyan rég érintettelek már meg baszki - suttogta, majd egy határozott lépéssel átszelte a közöttünk lévő távolságot. - Tudod mennyire hiányzott ez? - simított végig az arcomon, majd hüvelykujját megállított az ajkaimon. - Megcsókolhatlak igaz? - nyalta meg ajkait, majd egy határozott mozdulattal az enyémekre tapadt.

Szorosan behunyt szemekkel hagytam, hogy megcsókoljon, hiszen akkor talán este békén fog hagyni és hamar vége lesz ennek a rémálomnak, ami egyre jobban úgy tűnik, hogy újra kezdődik.

- Miért vagy ilyen merev? - hajolt el tőlem. - Sírsz? - ráncolta össze a szemöldökeit, amikor megpillantotta, hogy a szemeim könnyesek. - Baszd meg Jimin. Te komolyan azt hitted, hogy minden meg fog változni, csak azért, mert eltört az orrod? - nevetett fel. - Ugyan úgy egy senki vagy, ugyan úgy azt csinálok veled amit akarok, szóval akár hozzá is szokhatnál újra ehhez. - mondta, majd egy hatalmas pofont kaptam tőle.

A számhoz nyúltam, majd megéreztem a vér ízét, amit olyan rég éreztem már. Sőt olyan rég sírtam már. Újra kiegyenesedtem, majd apámra néztem, aki elégedetten bámult engem.

- Olyan naiv vagy - nevetett fel, hallatszódott rajta, hogy hangja tele van szánalommal.

Szavai mélyen érintettek engem, könnyeimet pedig nem tudtam megállítani. Csak egyetlen kedves szava legyen hozzám könyörgöm.

- Most pedig jobb lenne, ha csinálnál valami vacsorát, mert kezdek éhes lenni - kaptam a parancsot, majd elégedetten magamra hagyott.

A földre rogytam, arcomat kezeimbe temette és hagytam, hogy minden ki nem mondott szavam utat törjön magának , könny formájában. Úgy érzem sosem lesz vége ennek. Sosem lesz semmi olyan, mint régen. Apa sosem fog újra a régi lenni. Jungkook pedig nem lesz mindig mellettem, hiszen neki megvan a saját élete. Nem hiszem el, hogy ismét ennyire magam alá zuhantam, alig egy óra alatt. Ezt váltja ki belőlem apa. Idegesen rágcsáltam a körmeimet, és agyaltam azon, hogyan kellene erre az egészre valami normális megoldást találni, de semmi értelmes nem jutott eszembe. Végül arra jutottam, hogy teszem, amit apám akar, hagyom hagy csináljon velem amit akar, aztán majd lesz valahogy. De Jungkooknak nem mondhatom el, hogy minden újra kezdődött, mivel tudom, hogy képes lenne apámmal veszekedni, ami csak rontana az egész helyzeten, hiszen apa nagyon makacs, de Jungkook is tud az lenni. És hát két makacs... Nem hiszem, hogy olyan jó megoldás születne a végén. Plusz egyáltalán nem akarom, hogy Jungkook belekeveredjen ebbe az egészbe, szóval inkább magamba tartok mindent, az lesz a legjobb.

"- Ugye tudod, hogy magadba tartani valamit sokkal rosszabb, mintha elmondanád valakinek? - szólalt meg Jungkook.

- Tudom. De ez most, hogy jött? - pillantottam rá, mire ő csak egy mosollyal válaszolt. - Naa, mondd már. - böktem oldalába, mire megugrott.

- Egyszer majd meg fogod érteni. Csak szeretném, ha mindent elmondanál, ami bánt téged, mert én mindig szívesen meghallgatlak. Remélem ezt jól megjegyzed. - kacsintott egyet.

- Te elmondasz nekem mindent?

- Igen. Vagyis mindent elmondok, ami nyomaszt engem. Mert tudom, hogy te nem ítélsz el semmiért, és bármikor meghallgatsz engem. - adott egy apró csókot, szavai rettentően jól estek.

- Köszönöm - mosolyodtam el.

- Remélem ezentúl te is mindent elmondasz nekem. Hiszen a szerelem egyik fontos része a bizalom. - mondta mindvégig szemeimbe nézve.

- Tudom, és én teljes mértékben bízok benned.

- Én is bízok benned Jimin! - mosolyodott el."

my favorite teacher ~ jikook | ✔Where stories live. Discover now