SzJG Cortez szemszöge

Remény: december 20., hétfő

Minden normálisnak indult. Tényleg. Mármint, úgy volt, hogy majd szépen odaadom Reninek az ajándékot, aztán viszlát jövőre, drága Szent Johanna, Budapest, Magyarország. Haha. Szép remények. Reni mellett eleve nem lehet kibírni érzelmek nélkül - ekkor még ez a harag, düh és utálat keveréke volt. És nem, nem véletlenül akartam gyorsan kisietni az osztálykarácsonyról. Nem vágytam egy nagy jelenetre, ami az ajándékozással hagyományosan jár. Mindig úgy megy, hogy az illető átadja a másiknak, miközben mindenki őt bámulja, kedves szavak, blablabla... na persze. Renivel ezt? A gondolattól is kirázott a hideg.
Még jó, hogy Haller mindig ilyen jóindulatú. Ha tudta volna, hogy amúgy este 11 körül megy a gépem, kizárt, hogy elengedett volna. Na mindegy. Megúsztam az egészet, ez volt a lényeg. Az osztályteremből kiérve fellélegezhettem.
A szekrényemből gyorsan kiszedtem minden fontosat, majd kisiettem az épületből. Amíg nem hagytam el az iskola látótávolságát, eléggé nagy léptekkel haladtam, de utána valamiért megszállt a nyugalom, észre sem vettem, és lassítottam. Élveztem a hűvös, friss levegőt, és csak gondolkoztam.
A szünetre rengeteg tervvel készültem. És a rengeteg alatt tényleg nagyon sokat értek. Például minden napra jutott egy meglátogatandó haver. Na jó, karácsony napjának kivételével. Aznapra anyám szervezett valami programot. Eleinte örültem is neki, mert a hangjában nagyon ritkán hallok őszinte izgalmat. Nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, de jól esett... egészen addig, amíg ki nem derült az igazi oka az egész felhajtásnak. Idézem: ,,mert mindenki más is megy". Oh, tényleg, anya? És én már komolyan azt hittem, hogy túlléptek azon a mániájukon, hogy egy gazdag, tipikus, munkaorientált amerikai családnak látsszunk, akik ,,szívesen" vesznek részt közösségi programokon, vagy ezúttal éppen össznépi adománygyűjtésen. Esküszöm, nem értem, hogy hogy nem nem veszik mások észre anyám műmosolyát, és apám idegesítő, udvariasan gőgös nevetését. Engem szétvet az ideg tőle.
Ettől és az ehhez hasonló gondolatoktól próbáltam megszabadulni, miközben belöktem a nagyszüleim házának vaskapuját, ami már megint befagyott.
- Cortez, csináltunk mézeskalácsot! Kérsz? - kiabált nagyi, amikor meghallotta, hogy hazaértem. Már épp hárítottam volna, amikor nagyapa felbukkant egy hatalmas tálcával, amin ömlesztve voltak a kidekorált sütik.
- Biztos nem kérsz? Csináltam gomba alakút is. Nagyanyád nem akarta, mondván nem karácsonyi, de kit érdekel - kacagott nagyapa, majd meg sem várva a válaszomat odajött hozzám, és a kezembe nyomott ötöt.
- Köszönöm - mosolyodtam el kínosan, majd beleharaptam az egyikbe, hogy ne bántódjon meg.
- Örült Reni az ajándéknak? - kiáltotta nagyi a konyhából, majd kisvártatva ő is felbukkant, és kíváncsi tekintettel várta a válaszomat.
- Nem tudom - vontam vállat. - Viszont rohanok, csomagolnom kell - tettem hozzá gyorsan, és felmentem a szobámba. A legkevésbé sem vágytam egy beszélgetésre, ami Reniről szólt, és ezt igyekeztem is minden alkalommal nagyiék tudtára adni, amikor valamelyikük néha szóba hozta a témát. Éreztem a vádló és egyben csalódott tekintetüket a hátamon, de ezúttal nem érdekelt.
- Ha már ennyire sietsz, ne vigyünk ki a reptérre is úgy 5 órával hamarabb, mint kellene? - kiáltott utánam nagyi enyhe cinizmussal a hangjában.
- Kösz, nem kell! - kiáltottam, majd ledobtam a padlóra a kezemben lévő holmikat, és az ágyra vetettem magam azzal a szándékkal, hogy alszok egy kicsit indulás előtt. Legközelebb erre csak durván 15-16 óra múlva volt lehetőségem - már ha egyik gépem se késik.
Perceken át bámultam a plafont elgondolkozva, majd hirtelen felindulástól vezérelve elővettem a telefonom, és megnéztem Dave oldalán az osztálykarácsonyról készült képeket. Volt ott minden, de tényleg, szép, undorító, káosz, vitatkozás, nevetés... aztán egyik képen a háttérben észrevettem Renit, amint könnyezve (!) lapozgatta nagyi ajándékát. Ránagyítottam. Jól láttam, nem csak képzelődtem. Tényleg sírt. Komolyan elhitte, hogy én vettem azt neki?? Hát, ha tudná... vagy talán azért sírt, mert Ricsi elmondta neki a ,,csúnya" igazságot? Ki tudja. Mindig sír.
Néhány másodpercig még tanulmányoztam az arcát, majd gyorsan félredobtam a telefont. Akaratlanul is azt latolgattam, hogy megnézzem-e, mit kaptam tőle. Illene, az tény. És mindenki meg fogja kérdezni, mi az, az is tény. Ez különösen a nagyszüleimre igaz. Végül nagyot sóhajtva felültem, és az ölembe vettem a szatyrot. Pontosan nem tudtam megállapítani, miért is tettem ezt. Magam miatt, vagy mások miatt? Tökmindegy, ekkora már a kezemben volt, úgyhogy nem volt megállás.
Egy csoki. És egy könyv. Portugálul. Hm. Tipikus Reni. A könyvet némi hezitálás után betettem a táskámba, gondolván, hogy a repülőútra jó lesz, a csokit meg félretettem. Mint aki jól végezte dolgát, a szatyrot szépen ívesen bedobtam a kukába. Igen ám, de röptében kiesett belőle egy boríték, amit nem vettem észre, és egyenesen becsúszott az ágyam alá. Kétszer is bevertem a fejem, mire sikerült kihalászni arról az átkozott helyről, amiről üvöltött, hogy mennyire alaposan takarítok. Talán még kevés is, ha azt mondom, 1 centi vastag por volt ott...
Szitkozódva, a portól tüsszögve felegyenesedtem, és alaposabban szemügyre vettem a borítékot, amelyre mindössze annyi volt ráírva, hogy Cortez. Elsőre egy szimpla karácsonyi üdvözlőlapnak tűnt.
Unottan kinyitottam, majd döbbenten vettem észre, hogy nem kevesebb, mint 18 (!) teleírt oldalt tartalmaz Reni kézírásával, amely a megszkott rendezettségével ellentétben most eléggé kapkodónak, indulatosnak tűnt, már ha lehet ezt a szót a kézírásra használni. A kíváncsiságom viszont ekkorra már meglehetősen nagy volt, úgyhogy le sem ültem, inkább azonnal olvasni kezdtem. És olvastam. Sokáig. Eleve nem volt könnyű néha kivenni, mi is állt rajta, de már csak a tartalma miatt is sokáig tartott, mert bizonyos részeken újra és újra átfutottam.
Percekig képtelen voltam elhinni, amit ebben a levélben olvastam. Lefagytam, mondhatni. Az még hagyján, hogy szívverésem enyhén felgyorsult, de az a sokk, ami abban a pillanatban ért, hát... arra nem lehet szavakat találni. Az addig iránta érzett dühöm eszembe sem jutott. Talán el is illant teljesen. Ebben a pillanatban akaratlanul is egy dolog visszhangzott a fejemben:
Reni szeretett engem!
Abban ugyan nem lehettem biztos, hogy pontosan melyik szeptember 8. óta, de ő szerelmes volt belém. Én meg mint egy töketlen hülyegyerek, két és fél éven át vagy leszartam őt, vagy elcsesztem mindent. Itt-ott volt ugyan némi kifogásom, de alapvetően... Áh. Most mit mondjak?
Lerogytam az ágyamra, a tenyerembe temettem az arcom, és gondolkoztam. Sokat. Végiggondoltam mindent, amit leírt. És tényleg, annyi helyen elcsesztük, hogy szinte lehetetlen számon tartani! Ja, és velem ellentétben Reni nem ingott meg egyszer sem. A remény benne végig ott volt. Mostanáig. Újra elolvastam a levél végét.