Csábító Sötétség

3. Chapter

  Ijedten fordultam meg és tettem egy lépést hátra, amit a furcsa ajtó akadályozott, így hátammal nekimentem. Szívem oly hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Velem szemben pedig Leon Doyle állt nevetve. Kék szeme a folyosóról beszűrődő gyér fényben is élesen csillogott. Volt valami fura ebben a srácban.

 - Csak nem ijesztettelek meg? - arcán lágy mosoly jelent meg majd mélyet szippantott a cigarettájából. Annyi tartás legalább volt benne hogy a füstöt nem az arcomba fújta. 

- Nem. - mondtam komoran, kezemet ökölbe szorítva, hogy ne lássa, mennyire remegek.

Leon mosolyogva bólintott, és nyilván átlátott rajtam, mégsem tette szóvá, csak furcsán, szótlanul méregetett.

Idegesen az ajtó fele pillantottam. El akartam tűnni ebből az ijesztő szobából minél messzebb a fiútól.
- Hogy jutottál be ide? - kérdezte érzelemmentes hangon, így nem tudtam eldönteni, hogy mérges e, hogy itt vagyok, örül neki, vagy csupán meglepett. 
- Ahogy mindenki más... - mondtam zavartan - Addievel és Halseyvel jöttem be azon a hatalmas, kovácsoltvas kapun a...
- Nem! - szakított félbe - Ide ebbe a szobába hogy jutottál be.
Döbbenten néztem rá. Ez meghibbant? Hogy jutottam volna be a szobába? Olyan abszurd volt a kérdés, hogy csak pislogtam. 
- Bemásztam az ablakon... - forgattam a szemeim - Mégis hogy jutottam volna be? Az ajtón keresztül. Csak telefonálni akartam. Sajnálom, nem tudtam, hogy nem szabad ide bejönni. Csak.. az ajtó résnyire nyitva volt. Nem nyúltam semmihez, és... Nem is akarlak zavarni úgyhogy megyek is. - próbáltam elslisszolni a fiú mellett de az hirtelen egy nagy lendülettel a bejárati ajtó melletti falhon szorított.
- Mi a... - hátamat a falnak döntve döbbenten bámultam a fiút. Leon ledobta cigarettáját a földre majd unottal eltaposta, és annyira közel hajolt hozzám, hogy arcunk csak pár centire volt egymástól. A szívem hevesen dobogott. Nem tudom hogy a félelemtől vagy a zavartságomtól, amit az okozott, hogy a fiú kellemetlenül közel volt hozzám- Engedj el... - feleltem halkan. 
- Mond csak... - vigyorodott el gonoszan - Kíváncsi vagy mi van az ajtó mögött? - mondta és szabad kezével egyik tincsem a fülem mögé simította.

- Megijesztesz. - feleltem komoran - most tényleg. 

- Válaszolj a kérdésemre. - mondta szórakozottan. 

- Bolond vagy? Az ajtó a szoba közepén áll.Nem vezet sehova. - Akkor bizonyítsd be. - mondta és hátralépett. - Nyisd ki, ha mered. - nevetett, én meg hogy elmehessek végre, a hatalmas sötét ajtóhoz léptem. Dühös pillantást vetettem Leonra. Ez a fiú teljesen megőrjít. Nem értettem, mi célból csinálja ezt. Mi célból szórakozik velem. Mégis ujjaim a jéghideg kilincsre kulcsolódtak, és nagy lendülettel feltéptem az ajtót.Nem is tudom mire számítottam, a szívem mégis izgatottan dobogott. Amit láttam... Nos az a nagy semmi volt.

 Leon nevetve megkerülte az ajtókeretet majd megállt velem szembe az ajtó "túloldalán". 

- Láttad volna az arcodat! Mit gondoltál lesz valami mögötte? - mondta és ismét zavaróan közel hajolt, arcán ahogy mosolygott, apró gödröcskék jelentek meg.

- Nagyon köszönöm hogy megmutattad az... ajtódat. - mondtam komoran -  Most pedig mennék ha megbocsátasz... - majd égővörös fejjel és a folyosó fele indultam. Hirtelen viszont az ajtó becsapódott előttem, sötétbe burkolva a szobát. Ijedten elkezdtem a kilincs után tapogatózni. 

- A francba... - sziszegtem.

- Csak nem félsz a sötétben Lacey? - hallottam a sötétben Leon Doyle nevetését, én meg megkönnyebbülten sóhajtottam fel mikor megtaláltam a kilincset, azt lenyomva pedig kirohantam a folyosóra, minél messzebb Leontól. Egyre inkább rosszul éreztem magam, már fizikailag is. Kellemetlen érzés szorította össze a gyomromat, s minden porcikámban remegtem, pedig kifejezetten meleg volt.

 Egy lelket sem láttam az emeleten, mindenki a medencénél bulizott. Sietve rohantam lefelé, kettesével szedve a lépcsőfokokat. Ami nagyon rossz ötlet volt ugyanis sikeresen megbotlottam, és rendesen megfejeltem volna a korlátot, ami szerencsére mégsem következett be. Döbbentem néztem a derekamra amit két erős kéz karolt át majd hátranéztem és egy hirtelenszőke fiút láttam magam mögött, aki úgy mosolygott rám mint egy kisgyerek. A fiú angyali külsőjéhez ragyogó, világoskék szem párosult, valamint minden ruha, amit viselt, hófehér volt. 

- Honnan a pokolból kerültél ide? - kérdeztem, mivel szentül meg voltam győződve arról, hogy nem láttam senkit az emeleten, pláne nem a lépcsőn, így vagy nem vettem észre a fiút, vagy konkrétan végigrohant a folyosón utánam. 
- Nem a pokolból jöttem Lacey Fray. - mosolygott - Azért jöttem hogy figyelmeztesselek.

 - Oké... - néztem a fiúra, és zavartan lefejtettem magamról a kezeit. Már csak ez hiányzott. Még egy zakkant alak, aki ráadásul a nevem is tudja - mindenesetre... köszönöm hogy megmentettél. - mondtam, és sietős léptekkel folytattam az utamat lefelé.

- Légy nagyon óvatos Lacey Fray. Nagy veszélyben vagy. - kiáltotta utánam a fiú, de vissza sem néztem, csak el akartam tűnni ebből az őrült házból, messze Leontól és az idióta barátaitól.