A Hold lelke

Prológus ~ Napfényes Zivatar

A legtöbb gyermek gyűlöli az árvaházat. Caitiff sosem az árvaházat gyűlölte. Mindig kellemes tea illatot árasztott, a nagyobbaktól pedig mindig kapott kölcsön könyveket, amikkel elüthette az időt. Caitiff a bezártság gondolatát gyűlölte. És azt sem szerette, hogy kivételeztek vele a nevelőnők, amiért olyan, amilyen. A gyerekek többsége csúfolta érte, viszont a felnőttek mindig azt mondták neki, hogy különleges, ő pedig ebben szeretett volna hinni. Caitiff ugyanis albínónak született, kivételesen erős fényérzékenységgel, így az ideje nagy részét bezárva töltötte a nap ártó sugarai elől elbújtatva. Azonban amikor a nap elbujdosni látszott, Caitiff kiszabadhulhatott kalitkájából. Így szerette meg az esőt. Az esős napok mind a kivételek közé tartoztak, amikor a legtöbb gyerek ki sem dugta az orrát a ház melegségéből, a lány akkor volt igazán elemében, hiszen végre kimehetett. Az a nap, amelyem új életet kezdett is egy hasonló viharos nap volt.

A 7 éves Caitiff izgatottan fickándozott az ő öltözetét ráncba szedni próbáló nevelőnő karjaiban. Reggel hatalmas zuhéra ébredt, először a tavasz folyamán, így alig lehetett őt akár a reggeli megevésére is rávenni. Amikor kilépett a házból a lány hatalmasat szippantott az általa annyira imádott illatból. Szokásához híven azonnal az erdő felé vette az irányt, azonban ezen a napon soha többé nem tért vissza. Ahogyan a vihar erősödött, Caitiff eltévedve találta magát az erdő mélyén. A kiáltozást már rég abbahagyta, a mennydörgés ugyanis úgy nyelte el az apró gyermek hangját, mint ahogyan a tornádó összetöri egy pillangó szárnyait. Csöndben szipogva haladt, amikor hirtelen fényre lett figyelmes. Azt hitte, végre megtalálta a kiutat, de egészen másra bukkant. Egy gombákból álló körből származott a fény. A lány szinte azonnal meg is feledkezett sanyarú helyzetéről...szinte megbabonázva lépett a körbe, emberi világunk utolsó tetteként...

Mikor a hatalmas fényártól újra ki tudta nyitni a szemét, valahol teljesen máshol találta magát. Ebben az erdőben nem esett az eső, a nap olyan vakítóan tűzött, hogy az embernek szüksége volt pár pillanatra, mire hozzászoktathatta a szemét. Caitiff szinte meg is feledkezett róla, hogy mennyire veszélyes ez rá nézve, elvarázsoltan fordult körbe nevetgélve. Fogalma sem volt, hogy merre induljon, de ez nem is igazán számított már. Csak ment, amerre az émelyítően édes virágillat és a lágy szellő fuvallata vitte. Menet közben még az esőkabátját is elhagyta, csak sétált egészen egy mesés tisztás közepéig. Ott tűnt fel neki először. A nap úgy tűzött rá, mint még soha, a szokásos égető fájdalom azonban elmaradt...Akárhol is volt, az itteni nap nem ártott neki. Caitiff a felismerés után nevetgélve perdült táncra. Ekkor azonban hirtelen hangot hallott az erdő felől. Fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie, így beszaladt a bokrok közé, és óvatosan kilesve kémlelt körbe. Senkit sem látott, így végre kifújta magát, ám ezt egy hirtelen összerezzenés követte, ahogyan valaki megszólalt a háta mögött:

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte egy dús hófehér hajkoronával megáldott aranyszemű fiú karba tett kézzel. Körülbelül egykorúak lehettek, bár termetüket nézve a fiú majdnem kétszer akkora volt, mint a lányka. Ahogyan Caitiff végignézett a fiún, azonnal szimpatikusnak találta. Ő is különleges, mint én. Gondolta, majd ruháját leporolva tápászkodott fel.- Azt hiszem eltévedtem...bár nem biztos – gondolkodott el.- Nem biztos? Furcsa vagy – felelte a fiú, de végül rámosolygott – Majd én kiviszlek, amúgy is ez volna a feladatom végül is.- Feladatod? – kérdezett vissza meglepetten a lány.- Igen, a kiképzésem része – felelte büszkén a másik.- Értem – bólintott válaszul Caitiff úgy, mintha a válasz teljesen magától értetődő lett volna – Én Caitiff vagyok, téged hogy hívnak?- Valkyon – vigyorgott rá vissza a fiú.- Valkyon... azt hiszem elég messze keveredtem otthonról – pillantott hátra a válla fölött a lány – Ha így lenne, leszünk barátok? – pár pillanatra amaz elgondolkodott, de végül magabiztosan bólintott.- Leszünk!- Örökké? – kérdezett vissza aggódóan Caitiff kisujját bizakodóan felé nyújtva. Mivel Valkyon láthatólag nem értette a felé intézett gesztust, a lány finoman megragadta a kezét és összeakasztotta a kisujjukat – Így teszünk örök ígéretet...- magyarázta, miközben a fiú láthatólag nagyon figyelt az új információra.- Örökké! – vágta rá végül egy hatalmas mosoly kíséretében. És onnantól kezdve barátok lettek, örökké...