Száguldó érzelmek! (Sebastian Vettel Fanfiction)

16. rész

- Önök Brenda Mateschitz hozzátartozói? - lépett ki egy ötven év körüli, ősz hajú magas férfi a folyosóra.
- A nagyapja vagyok, ő pedig a húga. - nagyapa kezet fogott vele, majd vártuk a mondandóját. - Hogy van az unokám?
- A hölgy elég rossz állapotban van, azon felül, hogy megsérült a gerince, több belső szerve is károsodott. Őszinte leszek, ha túl is éli a következő 24-72 órát, nem garantálható a teljes felépülése. – úgy éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól, ha Lucas nem fog meg biztos, hogy összeesem. - Mi mindent megtettünk, és megteszünk a következőkben is.
- Értem, és köszönöm. - látszott nagyapán, mennyire megtört és fél. - Dr. Úr, az unokám gyermeket vár, a babával mi van? - te jó ég eszembe sem jutott a pici.
- A vizsgálatok során semmi nem utalt arra, hogy a kisasszony gyermeket várt volna.
- Az nem lehet, 12 hetes volt mikor észrevették, hogy állapotos. - szólt közbe Marion.
- Még a hétvégi futam előtt .... elvetette. - lépett közelebb Heikki, tudtuk, hogy Seb neki sok mindent elmond, mégiscsak az edzője és jó barátja. - Seb mindent elmesélt.
- Megtiltottam az orvosának, hogy belemenjen. - dühöngött nagyapa.
- Bécsben, illegálisan végezték el a beavatkozást, azt hiszem valami kotyvalékot adtak be neki amitől elvetél, ezért jött később Magyarországra. És ezért nem látszik semmi nyoma a beavatkozásnak. - mindenki döbbenten hallgatta az edzőt.
- Látni akarom, - határozottan néztem fel Lucasra, majd nagyapára. - most.
- Jasemine, - ölelt át nagyapa. - most nem fognak beengedni hozzá.
- De látnom kell, nem halhat meg. Nagyapa .... - reszkettem a sírástól.
- Tudom szívem, hallottad az orvost.... Lucas, vidd el innen, pihennie kell.
- Nem akarok, vele akarok maradni, látni akarom. - rettenetesen féltem, hogy Brenda is úgy hal meg mint anyáék, nem mondhattam el nekik, mennyire szeretem őket. Mégis addig győzködtek míg beadtam a derekam. - De Sebet látni akarom, legalább őt.
- Megkeresem az orvost. - Lucas néhány perc múlva Seb orvosával tért vissza.
- Bemehetek hozzá? - kérdeztem.
- Hozzátartozó? - kérdezte az orvos.
- A nővérem kedvese, .... olyan mintha a bátyám lenne. - szomorodtam el, mert sok szép emlék kavargott bennem.
- Ha a család - nézett Seb szülei felé. - beleegyezik. - nagyon kedvesek voltak, nem akadékoskodtak, így az orvossal együtt léptem be Seb szobájába, az ágyon feküdt, mozdulatlanul, mindenhonnan csövek lógtak, s csipogtak a gépek. - Mély altatásban van a bordái miatt, így nincsenek fájdalmai.
- Meddig .... altatják?
- Amíg a bordák helyre nem jönnek, ha összeforrtak felébresztjük, így a lába is gyorsabban gyógyul.
- Versenyezhet még?
- Ha betartja az utasításokat, és kap egy terapeutát igen. De ez még azért messze van.
- Szörnyű így látni, tegnap még mindketten boldogok voltak, és szerelmesek. - zokogtam fel.
- Nyugodjon meg kérem, rendbe fog jönni.
- És Brenda? - tudtam, éreztem, hogy be fog következni az elkerülhetetlen.
- Megteszünk érte mindent. - kint Lucas azonnal karjaiba zárt, majd elvitt egy közeli hotelbe. Lezuhanyoztam, s ettem néhány falatot, de megint rám tört a sírás, ő próbált vigasztalni, de nem járt sikerrel, nagyon is tisztában voltam vele, hogy ha a nővérem fel is épül már semmi nem lesz olyan mint régen, s még csak hasonló sem.

2 nappal később

- Sebet még egy hétig altatják, jók az eredményei és a bordái is szépen gyógyulnak. - ült mellénk Heikki, miközben Seb anyukáját nyugtatta, akinek egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el száját. Nagyon kedves nő, és az apukája is, az elmúlt két napban sokat beszélgettünk és vigasztaltuk egymást.
- Kerestél már neki gyógytornászt? - érdeklődött Lucas.
- Igen, Christian már fel is kereste. - mosolygott keserűen.
- Jasemine. - szólított meg nagyapa, mögötte jött az orvos, és Marion aki láthatóan elég rossz állapotban volt, ömlöttek a könnyei.
- Igen? Mi történt? - mindannyian azonnal felálltunk. - Ugye nem?
- Sajnálom, a nővére nem élte túl a ....
- Neeeeeee. - teljesen önkívületi állapotba kerültem, annyira elmondhatatlanul fájt a tudat, hogy Brenda nincs többé.
- Shhhh. - zokogott nagyapa is, s mindenki aki a folyosón ült velünk.
- Nagyapa látni akarom. Kérlek, menjünk be hozzá.... El akarok tőle búcsúzni.
- Bemehetünk? - kérdezte az orvost, aki bólintott egy aprót, majd követtük. Ott feküdt Brenda az ágyon, élettelen és falfehér volt az arca.
- Miért kellett neked is itt hagynod? - zokogva borultam rá, s kezét szorongattam, abban bíztam talán felébred, vagy én felébredek s mindez csak egy rossz álom. Hosszú percek teltek el míg ott feküdtem zokogva Brenda élettelen testén, bár már nem élt de megnyugtatott mégis, majd nagyapa felhúzott, s visszamentünk a többiekhez. - Először anya és apa, most meg .... miért hagy itt mindenki? - értetlenkedve, szomorúan ültem le a folyosón.

Nem volt választásunk, Daavidot ide kellett hozni Berlinbe, Marion utazott érte haza, én ragaszkodtam hozzá, hogy anyáék mellé Potsdamba temessük el Brendát, amit mindenki tiszteletben tartott.
- Daavid. - nyílt a szálloda ajtó, s Daavid lépett be Maronnal, azonnal magamhoz öleltem, nem tudtam, hogy mondhatnám el neki, de muszáj volt.
- Miért hagytatok egyedül? - kérdezte kis szemrehányással a hangjában.
- Sajnálom, többet nem fordul elő, ígérem. - leguggoltam hozzá, s mielőtt belekezdtem volna vettem egy mély levegőt, mert megint a sírás kerülgetett.- Figyelj kicsim, azért kellett idejönnünk, és most neked is mert .... - mindenki engem és kisöcsémet figyelte. - mert .... Brendának és Sebnek .... súlyos balesete volt. És....
- Most hol vannak? - bár csak 10 éves volt, de elég komoly dolgokat kellett már eddig is átélnie, most mégis féltem, hogy ezt hogy fogadja, imádta Brendát, anya halála óta ő volt a pótanyukája.
- Seb .... ő még alszik, de meggyógyul. - letörölte az arcomon végigfolyó könnyeket. - De Brenda ....
- Hol van Brenda?
- Én ezt nem tudom .... - kérlelőn tekintettem körbe a társaságon, Lucas mellém guggolt, s puszit nyomott az arcomra biztatásképpen. - .... Brenda meghalt. - megijedtem mert Daavid egy ideig meg sem szólalt aztán zokogva borult a nyakamba, együtt sirattuk szeretett nővérünket. - Minden rendben lesz, ne sírj.

Néhány nappal később mindenkinek sikerült megnyugodnia, már amennyire ilyenkor lehet, mindenki a maga módján próbálta feldolgozni Brenda halálát. A temetésére készültünk, nem igazán tudtuk mi lenne jobb, ha megvárnánk vele Sebet, vagy ha mielőbb búcsút veszünk Brendától. Végül a család úgy döntött, hogy essünk rajta túl, elég lesz mindezt Sebnek feldolgoznia a temetésre pedig úgysem jöhetne el.
- Hogy mondjuk meg neki? - Heikkivel és Seb anyukájával álltunk Seb ágyánál a temetés előtt.
- Nem tudom. - sóhajtott Heikke, Seb anyukája. - Szegény fiam, annyira boldog volt a nővéreddel.
- Majd én elmondom neki. - mondtam határozottan. - Ő és én álltunk .... Brendához a legközelebb. - pityeredtem el. - Persze Daavidon kívül.
- Biztos? - nézett rám könnyes szemekkel Heikke, én pedig bólintottam.
- Most van csak igazán szüksége a családjára és a barátaira. - karolt át mindkettőnket a finn.
- Mindannyiunknak fáj, de azt hiszem .... egyikünk sem tudja azt a fájdalmat megérteni amit Seb érez majd ha megtudja .... - csuklott el a hangom.

A temetés délután kettőkor kezdődött, a Potsdami temető előtt gyülekezett a gyászoló tömeg. Rengetegen eljöttek, a csapattól, Seb ismerősei akik ismerték Brendát, s tudták mennyire boldogok, és Brenda barátai, osztálytársai. Végig nagyapa és Daavid kezét szorongattam, ott álltunk hárman az első sorban, mögöttünk Marion és Lucas, meg Heikki és Seb családja. A legszörnyűbb pillanat az volt mikor leengedték a koporsót, azt hittem megszakad a szívem azokban az óráknak tűnő percekben. Aztán persze a tömeg részvétnyilvánítása jött. Mindenki megtört és végtelenül szomorú volt, Daavid és miattam aggódtak, még nem volt egy éve, hogy meghalt anya és apa, ugyanolyan váratlanul mint most Brenda.
- Alig kaptam vissza, máris újra elveszítettem. - sopánkodott könnyeivel küszködve nagyapa.
- Nem vesztetted el, Brenda nagyon szeretett, és megbocsájtott neked. - vigasztalta Marion.
- Most már ő is vigyáz ránk. - szólt közbe Daavid. - Brenda azt mondta, hogy anya és apa a mennyből figyelnek, és nem engedik, hogy bajunk essen. Most már ő is velük van és figyel ránk igaz? - nézett rám és nagyapára.
- Igen szívem, most már három őrangyalod van. - simított végig arcán Marion, mert sem én sem nagyapa nem volt képes válaszolni neki.