Mindig a hintánál //BEFEJEZETT//

26. Fejezet: Becsapódás

Sziasztok! Egy hosszabb fejezettel jelentkezem most, hamarabb az ígért időpontnál, mert jelenleg van négy teljesen szabad napom, szóval van időm írni és az ihlet is jön.

Várom a kommenteket, jó olvasást.

Love ya :*

(Sirius)

Változott a terv: Peter lett a titokgazda, mert biztos voltam benne, hogy Voldemort nem keresné nála a bűbáj kulcsát, hiszen arra következtetne, hogy társaságunk erősebb tagja őrzi azt. Így hát, Peter elméjében rejtettük el Potterék pontos címét.

Mióta kiszórtuk a bűbájt, álmatlan éjszakák gyötörtek, forgolódtam, nyugtalan voltam, s reggel remegő kézzel olvastam az újságot remélve, hogy nem látom legjobb barátomat a címlapon. Rettegtem. Életemben először rettegtem, s úgy féltettem embereket, ahogy azelőtt soha.

- Gyere hozzám - suttogtam rekedten egyik éjjel az ágyban fekve, Beckát karolva, miközben átölelt bennünket a vaksötét csend.

- Micsoda? - kapta fel a fejét hirtelen, s ha nem lett volna teljes feketeség a szobában, egészen biztosan csodálkozva nézett volna a szemembe.

- Komolyan - suttogtam, s a takaró alatt, derekánál fogva még közelebb húztam magamhoz. - Borzalmas dolgok történnek az országban most, emberek halnak meg, és már mi is mindannyian veszélyben vagyunk a hülye jóslat miatt. Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz, van egy gyönyörű kisfiúnk... Gyere hozzám. Egyszer élünk, tegyük meg, amit akarunk, mert lehet, hogy az élet rövid, és nincs elég időnk... Nincs elég időnk együtt... Nem kell nagy esküvő, csak menjünk el a Minisztériumba, és jegyeztessük be magunkat...

- Sirius...

- Vagy, ha te lagzit akarsz, az is lehet, nem érdekel. Csak azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy összetartozunk.

- Rendben...

- Rendben?

- Igen - nevetett fel, s megcsókolt. Olyan régen hallottam már önfeledt kacagását, hogy már majdnem el is felejtettem. Ahogy felcsilingelt hangja, egy pillanatra el is felejtettem a sötét időket, melyek egyre csak teltek, s ránk telepedtek.

Nathaniel második, s Harry első születésnapja között tartottuk 1981. július 21-én a házunk hátsó kertjében, egy fehér rózsakapu előtt, Potterék, Lupinék, Lyndy és Peter jelenlétében egy hivatalos személy szentesítésével. Csupán pár perc volt, de az a vékony, fehér nyári ruha, ami Beckán volt, örökké elmémbe égett. Gyönyörű volt, elképesztő, perzselő. Soha nem feledem.

Igen, siettünk vele, nem volt nagy esküvő, és a halál ott lihegett a nyakunkban, de nekünk tökéletes volt. Teljessé váltunk, igazi családdá, s hirtelen a rettegéssel teli napokat felváltotta az aggodalommal vegyített boldogság.

Voldemort miatt meghúztuk magunkat, így nászútra, vagy csak egy hétvégi kirándulásra sem mentünk: magunkra zártuk kis házunk ajtaját, s hármasban töltöttük a mindennapokat, miután hazaértem a munkából. Nate úgy nőtt, mintha növesztőbűbáj hatása alatt állna. Haja egyre hosszabb lett, aranybarna tincsekkel meredezett már az ég felé dúsan, szemei karamell színűek voltak, akárcsak anyjának a vérfarkas harapás előtt, s mosolya bármikor ránk is átragadt, már akkor tudtam, hogy milyen sok lányt fog levenni a lábáról.

1981. október 31-ét írtunk, Halloween estéjét, mikor valami borzalmas előérzetem támadt. Készült valami, valami nagy, egyre csak Peter járt a fejemben, hogy biztonságban van-e ő és a titok, s tudtam, csak egy megoldás lehetséges: meg kell látogatnom Petert.