Fáj még?

3. fejezet - Hol várjalak?

- Jó reggelt! - lépett be anya a konyhába, ahol éppen a kávémat készítettem.

- Szia anya! Jól aludtál? - pillantottam rá.

- Igen, ami azt illeti nagyon jól - mosolygott. Legalább kettőnk közül egynek jó éjszakája volt.

- Kérsz egy kávét? - kérdeztem, mikor már egy ideje az általam kevergetett italt figyelte.

- Igen, jól esne - bólintott. Elővettem még egy bögrét és elkészítettem édesanyám kávéját is, majd a kezébe nyomtam. - Hú, Ellie, ez nagyon jó - kortyolt bele.

- Van annak előnye, ha az ember kávézóban dolgozik - biccentettem.

- Hányra mész ma munkába? - kérdezte az anyám miközben helyet foglalt a kis étkezőasztalomhoz tartozó sosem használt székén.

- Kettőre. És csak éjfél körül érek haza, szóval nyugodtan foglald itt el magad. Van egy veled egykorú lakó az alsó szinten, bár még nem beszéltem vele, de aranyos néninek tűnik - tájékoztattam, mire hálásan elmosolyodott.

A délelőtt hamar elrepült, mire észbe kaptam már szinte késésben voltam, ismét. Villám tempóban készülődtem, míg anya szendvicseket készített nekem, mintha csak megint iskolába mentem volna. Mindenesetre örömmel fogadtam a figyelmességét, mert főzni nem volt időm.

- Ha bármi baj van azonnal hívj! - csuktam be az ajtót és szaporán szedve a lépcsőfokokat lerobogtam a legfelső emeletről.

Ahogy kiértem egyből az orromra tettem a napszemüvegem, mert a fény erősen égette a retinámat. A telefonom órájára pillantottam, az időt látva pedig egyből gyorsítottam a már alapból is heves lépteimen. Szinte futva tettem meg a távot a lakásom és a kávézó között. Mikor odaértem megnyugodva fújtam ki a levegőt, majd a személyzeti bejárón beléptem. A napszemüvegemet lekaptam a fejemről és hanyagul a táskámba dobtam, majd mosolyogva üdvözöltem a többieket. Levettem a polcról azt a kitűzőt, amin a nevem szerepelt és gondosan ráapplikáltam a sötétkék pólómra. A főnököm abban a pillanatban lépett be a konyhába, ahol voltunk és elégedetten bólintott, mikor látta, hogy mindannyian időben és felkészülten ott voltunk. Összegombolta magán a fekete zakóját és kiment a helyiségből.

- Basszus, de féltem - szólalt meg mögülem egy munkatársam. Ő volt a legújabb a csapatban, egy hete csatlakozott.

- Mi már megszoktuk, Pamela - mosolyogtam rá kedvesen. - Egyre könnyebb lesz, ne aggódj! - bíztattam.

- Remélem is! Olyan ijesztő ez az ember - húzta el a száját, mire mind felnevettünk. Valószínűleg mindannyiunknak eszébe jutott a legelső találkozásunk Mr.Johnsonnal, amikor mi is hasonló érzelmeket tápláltunk iránta. Addigra már főleg az utálat maradt.

Leváltva a délelőttös műszakot foglaltuk el a helyünket. Én és Mary a pultnál, Bob és Pamela hátul a konyhában. Míg mi kitartóan szaladgáltunk a rendelésekkel, addig a másik két kollégánk teljes erőbedobással sütötte a sütiket. Így állt össze a Sunshine Café délutános csapata. Idegesen figyeltem, hogy mikor üt végre négyet az óra. Alig vártam, hogy beszélhessek Brian Westtel.

- Ellie, itt a kilencesed - figyelmeztetett Mary. Annyira elmerültem egy cappuccino díszítésében, hogy észre se vettem, hogy eljött a napom kedvenc része, a négy óra. Vigyorogva helyeztem egy tálcára a kávét és miután kivittem a vendégnek boldogan a kilences asztalnál ülő sráchoz léptem.

- Szia Brian - köszöntöttem végre a nevén szólítva.

- Örülök, hogy látlak Ellie - biccentett picit feszülten. - Mondjuk tudtam, hogy itt leszel, hiszen itt dolgozol - hebegte.