Fáj még?

20. fejezet - Készen állsz?

Csendben ültünk egymás mellett az autóban. Nem békésben, inkább olyan veszekedés utániban. Nem haragudtam Brianre, mert tudtam, hogy az anyjával való találkozás miatt feszült volt, ezért történt az egész. De azért utáltam vele veszekedni. Főleg olyan hülyeségen, mint amin most összekaptunk. Negyedórája vezetett szótlanul, én pedig a telefonomat nyomkodva igyekeztem elterelni a figyelmem róla. Csak a kedves női hang a GPS-ből törte meg néha a csendet. Azért kellett, mert Brian anyja már nem ott élt, ahol régen laktak. Kiköltözött vidékre. A barátom pedig még nem volt ott elégszer, hogy tudja fejből az utat.

- Ellie - szólított meg végül. Egyből felé kaptam a fejem, de a képernyőt nem sötétítettem el.

- Igen? - reagáltam, mivel nem folytatta. Nem nézett rám egy pillantásra sem, tekintete az útra tapadt.

- Haragszol? - kérdezte óvatosan, mire lágyan elmosolyodtam. Mekkora feneket lehet keríteni egy kis vitának.

- Amiért helyetted kellett elpakolnom a cuccaid? - kérdeztem, mire már az ő arcán is megjelent egy kis vigyor és bólintott egyet. - Valahogy túlélem
- válaszoltam, mire mindkettőnkből kitört a nevetés. Mekkora hülyeség.

- Bocs, hogy szétszórt vagyok - pillantott végre felém. Megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj. - Csak tudod... Anyához megyünk - remegett meg a hangja.

- Igen, tudom - komolyodtam el én is.
- És azt is, hogy ez milyen nehéz neked. De melletted leszek, végig - biztosítottam róla, bár ezt úgyis tudta. Megerősítve a szavaimat a váltón lévő kézfejére simítottam a tenyerem. Mély levegőt vett, és elejtett egy mosolyt, ami inkább erőltetettnek tűnt, mint őszintének.

- Mit nézel a telódon? - mutatott a készülékre. Én is odanéztem és megakadt a szemem valamin. Valószínűleg azon, amin Briannek is.

- Ez... Marcus lenne? - szemléltem meg a képet közelebbről. Az Instagram volt megnyitva, gondolom időközben frissült az oldal, és az exem feltöltött képét dobta be elsőnek. Még mielőtt valaki azt hinné, hogy nézegettem, vagy ilyesmi.

- Nekem is úgy tűnik - szólt gyanús hangnemben a barátom.

- Nem én mentem az oldalára, nézd, ez a kezdőlap - bizonygattam az orra alá tolva a telefont, amit persze nem tudott megnézni, mert vezetett. Közben a GPS-hang mondott valamit, de túlságosan el voltunk foglalva a magunk dolgával.

- Tudom, na - tolta el a kezem maga elől. - Csak fura volt, hogy pont ő...

- Szóval nem hiszel nekem - állapítottam meg, amit nem cáfolt.

- Egyáltalán miért követed még mindig? - folytatta, mire csak a szememet forgattam. Sokáig voltam együtt Marcus-szal. Elég sokáig ahhoz, hogy kövessem instán. Nem mintha ez bármit is számítana.

- Te is követed Sophie-t - vágtam vissza csípőből. Na akkor kezdjük újra a veszekedést, úgy tűnik az út előtti még nem volt elég.

- Igen? Fogadnál rá? - vonta fel a szemöldökét, mire értetlen arccal mentem a követései közé. És Sophie valóban nem volt köztük. Csendben maradtam volna, de akkor övé lett volna az utolsó szó, azt meg nyilván nem hagyhattam. Nyilván...

- Azt hittem már nem vagytok rosszban - utaltam arra, hogy múltkor a kávézóban mindketten, fogjuk rá, kibékültünk vele. Vagy valami hasonló.

- Nem is vagyunk - vonta meg a vállát.
- Attól még a volt barátnőm, és nem követem - oktatott ki, ezzel nyíltan rávilágítva a véleményére, miszerint nekem is így kéne tennem.

- Majd én eldöntöm, hogy kit követek, rendben? - fontam össze magam előtt a karom.

- Kövess, akit akarsz - hagyta rám legyintve. - Nem érdekel - mondta ki. Persze, valahol ezt akartam elérni, vagy legalábbis abban a pillanatban igen, de ez akkor is nagyon rosszul esett.