Óceánlélek

3. rész

Poszeidón
Nagyban intézem a tengerügyeket, erre mit hallok? Hogy valaki imádkozik hozzám. Bocsánatot kér. És tudni akar valamit. Az a lány. Emma.
Hát jó, gyere látogass meg, gondolom magamban.
-Elzeász Őrnagy! Küldjön már valakit legyen szíves ahhoz a halandó lányhoz aki ott ácsorog a vízben Long Island-nél. Kísérjék a palotába, a trónterembe. Köszönöm!
Görcsbe rándult a gyomrom. Mi van velem? Biztos a reggeli miatt. Kipróbáltam a palacsintát nektárral meg valami csokis izével, mi is a neve... Ja igen, nutella. Isteni finom! Apollón javasolta még a múltkor hogy a halandók azért tudnak valamit az ételek terén. Na mindegy is.
De hogy mondjak el neki mindent?
-Hány perc múlva várható a lány? - kérdeztem Elzeászt, a segédemet.
-Körülbelül 10 perc múlva, uram.
-Rendben.
Megyek, alakot váltok, ha már egyszer úgy ismer. Felvettem a 18 évesnek kinéző alakomat, átmentem a trónterembe majd felültem a trónomra.
Pár perc múlva meg is érkeztek.

Emma
Már várakoztam vagy 5 percig mikor megérkezett. Nem, nem Poszeidón. Hanem egy... egy kishableány fiú kiadásban. Meg már nem volt olyan kicsi. És hát konkrétan nem voltak lábai hanem egy akkora uszonya mint én.
-Na jössz? Poszeidón hajlandó fogadni téged.
-Mi, ööö ja persze. Csak a víz alatt nem tudok lélegezni.
-Dehogynem tudsz. Próbáld ki. Én már csak tudom.
-Jó de ha megfulladok miattad lesz. - vigyorogtam.
-Nyugi nem lesz semmi. Vigyázok rád. - nevetett.
Hát jó, egyszer élünk. Majd bedugtam a fejem a víz alá. És csoda történt. Lélegeztem. Tudtam levegőt venni a víz alatt.
-Köszönöm! Így azért könnyebb lesz. - mondtam hálásan.
-Hát, szívesen a bíztatást. De nem miattam van. - közölte, miközben elindult befelé.
-Mi? Akkor...mégis..hogy? - hebegtem. Követtem. Egyszerűen meg kell tudnom hogy mi van velem.
Amikor már víz alatt voltunk, akkor elkezdett húzni, egyre gyorsultunk, végül már száguldottunk. Nagyon élveztem. Közben meg kérdezgetett: hogy hívnak?, hogy mentett meg Poszi?, miért látogatom meg?, és mikor elmondtam neki hogy elküldtem valahova, konkrétan körberöhögött majd azt mondta: végre egy halandó aki nem szar be az istenektől. Na így érkeztünk meg a megmentőm birodalmába. Ez tényleg az az isten. A jó rohadt életbe!
Szóval bekísért a trónterembe. Mr. P. már ott terpeszkedett a székében.
-Hát akkor én megyek is. - mondta mosolyogva Anakin, aki útközben elárulta a nevét is.
-Rendben, nagyon köszönök mindent. - mondtam halkan. - Remélem találkozunk még. Szia!
Majd elment. Poszi pedig olyan borús képpel ült tíz méterrel előttem, hogy azt hittem kitört miattam a harmadik világháború.
-Jé, te tudsz hálás lenni valamiért. Nagyon örülök hogy ilyen jól kijössz a birodalmam tagjaival. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
-Most örülnöm kéne hogy nem változtattál még delfinné? - vágtam vissza.
-Azt nem én szoktam. De amúgy mondjuk igen. Annak kéne örülnöd hogy élsz még és nem Hádész bratyómnál állsz a sorban. - villogott.
-Jó, jó. Felfogtam. Bocs. - adtam be a derekam.
Ha valaki látott valaha önelégült fejet, akkor az nem volt az Poszeidónéhoz képest.
-Na akkor most ha helyreállt a rend a pici és törékeny lelkivilágodban, akkor legyél szíves felvilágosítani.
-Hát tudod mikor egy fiú meg egy lány szereti egymást... - kezdte el vigyorogva.
-Mi? Beteges egy humorod van azt meg kell hagyni. - röhögtem miközben leültem a mellette lévő székre.- De nem erre vagyok kíváncsi. Kikerekedett szemekkel nézett rám.
-Az a Habfik Királyának a trónja.
-És? Most nincs itt.
Na erre már nem tudott mit mondani.
-És mik azok a bizonyos furcsa dolgok? Csak nem egyfolytában rám gondolsz? - kérdezte boci szemekkel.
Legszívesebben lecsaptam volna.
-De tényleg. Egyfolytában rád gondolok és azon filózom hogy mekkora szívás ismerni a téged.
-Akkor még nem ismersz eléggé. De ezen változtathatunk.
-Aha. Na szóval: a víz feltölt energiával, egy kicsit tudom irányítani és tudok lélegezni mint az alábbi ábrán látható.
-Valószínüleg az áldásom miatt van. - mosolygott.
-Hogy mi miatt? Te megáldottál? - hüledeztem.
-Igen. Tegnap annyira nem bántad. - közölte.
-Azért szólhattál volna.
-Elküldtél a francba.
-Pofáncsaptál egy hullámmal.
-Mert szemtelen voltál.
-Még mindig az vagyok.
-Kezdem megszokni.
-Sok sikert! Velem nem lehet betelni. Ja és miért is mentettél meg?
-Kedves legyek vagy őszinte? - kérdezte gondterhelt arccal.
-Ajjaj, ez rosszul kezdődik... Csak mondd el és kész. - javasoltam neki. - És lehetőleg az igazat.
-Zeusz rendelte el a péntek 13 miatt hogy minden isten mentsen meg valakit.
-Hogy hogy?
-A dicsőség miatt. Azt gondolta hogy ha megmentünk pár embert akkor majd felnéznek ránk, meg jobban fognak tisztelni minket. - mondta majd rám nézett és ezt mondta. - Valami azt súgja nekem hogy tévedett.
-Fogalmam sincs miből gondolod ezt.
Majd mindkettőnkből kitört a röhögés. Mindenen ami a 2 napban történt csak nevettem és nevettem és végre kicsit megszabadultam a problémáimtól és a kétségeimtől.
Most csak egy lány volt és egy fiú, akik nevettek a helyzeten, egymáson és jól érezték magukat.
Az idilli pillanat azonban nem tarthatott túl sokáig ugyanis egyszer csak belebegett a képbe egy valami. Még sosem láttam ilyet: akkora volt mint egy kisebb cápa, csápjai voltak de nem korongokkal hanem súlyos golyókkal a helyükön. Az uszonyaiból kardméretű, hegyes és éles csontnyúlánkok álltak ki és volt egy skorpiófarka, aminek vége simán felnyársalhatna három embert. Ja igen és még volt nála volt egy szigony is. Poszeidón háromágú szigonya.
-Ó kérlek, mondd hogy a haverod és visszahozta mert elhagytad valahol! - mondtam Poszinak teljesen reménytelenül.
Ő próbálta kitolni a víz segítségével az ajtón ahol bejött, de a dolog visszaúszott és rohamosan közelített az isten felé. Nagyon szerettem volna magabiztosságot látni az arcán de nem tudtam. Hát igen, egy isten szigonya az a fél varázsereje.
Gyorsan kellett gondolkodnom: mi volt a trónteremben: trónok, asztal, a falon ablakok és a trón mellett... egy tőr. Felkaptam majd a hátam mögé rejtettem. A szörny ugyanis nem látszott a legbutábbnak. Gondoltam jobb lesz meglepetésnek. Poszeidón védőburkot volt körénk, de az elektromos uszonya egy pillanat alatt szétszedte. Már csak 2 méterre volt amikor, beúszott vagy 120-szal egy nagy hal majd fejbevágta Poszeidónt egy baromi nagy kővel. Na de Poszi se volt a legpuhányabb, egy kicsit megszédült, majd a vízzel továbbhajtotta a lényt. De mire megfordult túl késő volt. Az állat belemélyesztette a méregtől átitatott fullánkját az istenbe, aki ájultan terült el. Elöntött a kétségbeesés és az aggodalom, de egyben a düh is. Velem és a kedvenc istenemmel csak senki ne packázzon!
A hal viszont hibázott mivel Poszeidón mellett maradt, akiből próbálta kirángatni a szúróeszközét. Igyekeznem kellett hogy segítséget hívhassak Poszeidónnak. Oké, hogy isten de, meg mindenható, de a méreg benne is kárt tehet... Hirtelen eszembe jutott egy terv. Felúsztam mert volt fennt egy hatalmas csillár, de akkora mint egy ház. Megpróbáltam elvágni a láncot amin lógott és azonnal engedett. Ezt a tőrt szerintem megtartom, egész klafa. A túlméretezett lámpa egyenesen a szörnyre esett, ami nagy puffanással porrá vált.
Elkaptam a szigonyt a vízben úszva. Egész jó fogása volt. Mondjuk ezt azért én sem merném megtartani. Gyorsan Poszeidónhoz úsztam majd megpaskolgattam az arcát. Kinyitotta a szemeit, de elég kába volt. Megparancsoltam a víznek hogy hozza utánam. Kimentem a teremből, hogy segítséget hívjak. Hol van ilyenkor mindenki, nincsenek itt szolgálók? A folyosókon bolyongva végre emberi lényekbe futottam, majd a történteket elmesélve nekik elvitték a beteget. Átvitték a 10*-os lakosztályába, majd az ágyra fektették, majd annyi ambróziát és nektárt nyomtak bele, amennyit csak tudtak. Megnyugtattak hogy nem tehet nagy kárt benne a méreg és hogy hamarosan jobban lesz az Uruk.

Pár perc múlva ébredezni kezdett. Mikor már látszólag normálisnak tűnt, megszólítottam:
-Khm, ez azt hiszem a tiéd. - nyomtam a kezébe a szigonyát. Azt hiszem sikerült meglepnem azzal hogy élek még és ott ülök mellette, így csak ennyit tudott kinyögni
-Kösz.
Kért még egy kis nektárt, amit készségesen odaadtam neki. Majd elkezdett kérdezgetni.
-Mi történt? Nem esett bajod? Csak a szörnyre emlékszem meg a nagy kőre.
-Hát, elintéztem egy szörnyet. És tropára ment a csillárod. - néztem rá bocsánatkérően.
-Hogy mit csináltál? - kérdezte meglepetten.
-Bocsi de kellett hozzá hogy kinyírjam. Ha akarod kifizetem, nyugdíjas koromra össze tudok majd talán gyűjteni annyit. - vigyorogtam.
-Mi? Nem érdekel a hülye csillár. A szörny. Ami engem kiütött. Te kicsináltad egy csillárral? - hüledezett.
-Meglehet. De kellett hozzá egy kicsit az akaraterőm is a vízzel hogy ne tudjon arrébbmenni. - mosolyogtam.
-Hát, öhm, izé, elfelejtettem mit akartam mondani. - hebegett össze-vissza.
-Segítsek? Szerintem azt akartad mondani hogy überhipercsúcsszuper módon csináltam és te sem csinálhattad volna jobban. Csak maximum egy kicsit isteniebben. Ja igen, meg azt hiszem van valami ügyünk a megmentéssel. Mi is? - vágtam komoly, gondolkodó arcot de a szemem sarkából őt figyeltem.
-Ajj, nem könnyíted meg a dolgom te lány. - sóhajtott. - Köszönöm hogy megölted a szörnyet. De én is elintéztem volna ha hagysz egy kis időt.
-Persze, hogyne, ez egyértelmű. Csak körülbelül 5 perce vagy magadnál. Legközelebb majd leülünk a szörnnyel és megvárjuk amíg felébredsz. Talán meg is ebédelünk közben.
-Hahaha, röhög a vakbelem. - imitált nevetést. -Mondd csak: nem vagy éhes? - kérdezte miközben felállt és nyújtózott egyet.
-De, nagyon. - hangzott a válaszom. Vagyis remélem, hogy tudtam mondani valamit, ugyanis elterelte a figyelmem a hülye kockahasa, ami kilátszott a tengerkék (mi más?) pólója alól. Szerencsére elfordult így nem láthatta, hogy az arcom pirosban pompázott. (Jól van na! Nem mindennap lát az ember isteni hasat!)
Miután egy kicsit magamhoz tértem, követtem, majd egy hatalmas étkezőbe érkeztünk. Volt ott egy körülbelül 30m-es asztal, nagyon durván sok szék, és voltak akkorák is, hogy csak na! Mik ülnek azokon, elefántok?
Miközben így elkalandoztam fejben, Posz odavezett egy kisebb székhez, majd ő is leült leült velem szemben. Gondolom láthatta, hogy a nagyobb ülőalkalmatosságokat nézem, így meg is válaszolta, a ki nem mondott kérdésemet.
-Azokon istenek ülnek.
Kicsit hülyén nézhettem rá (hisz ő is az és most emberi méretű), így folytatta:
-Ha az isteni, eredeti alakunkban vagyunk, akkor használjuk azokat. Csak a halandók nem járnak jól, ha azokat használjuk.
-Miért?
-Mert elégnek.
-Ohh. Értem. - hebegtem.- És akkor neked ez csak egy random alak vagy lehetsz bármilyen? Lehetnél egy kődarab is akár?

-Az istenek nem változnak kövekké. - nézett rám úgy, mintha ha csak a feltételezés is sértené. - Szeretem ezt az alakomat.
Még mintha mondani akart volna valamit, de időközben meghozták a kaját. Le volt takarva ilyen búrával, mint a filmekben, és gondoltam, biztos valami tengeri herkentyű lesz a fogás. De ahogy felemeltem a tetejét, megbizonyosodtam róla, hogy jól tévedek, ugyanis 2 darab sajtburger feküdt előttem, teljesen kicicomázva, kéken (!). Tengeri barátom, már benyomott egyet, így én is nekiláttam. Csendben elfogyasztottam, folyamatosan hozzászoktatva magam ahhoz, hogy az eddigi életem unalmas volt. Az életem Poszeidón áldásával fenekestül felfordult.
Miután végeztünk őt hívta a kötelesség: egy habfi sürgős üggyel állt elé, így mennie kellett. Annyit mondott hogy még találkozunk, majd elment.
Engem pedig kikísértek, majd Anakinnal angolosan távoztam az óceán mélyéről.