Azt mondom víz. Mi jut eszedbe róla? Életfeltétel, tengerparti nyaralás, áradások okozója, esetleg hogy kémiai bázis? Na igen, az átlagos embereknek ezek ugranak be. De Emmának egészen más valaki jut eszébe.
Egy magányos isten és egy átlagon felüli...
Poszeidón Zeusz otthonában lenni nem egy leányálom. Az aranyozott falak, az energiától vibráló, fényes padló és a sokszáz égős kristálycsillár csak növeli a frusztrációmat. Miközben várunk rá, hogy elődugja a fenséges orrát, van időm arra hogy átgondoljam a mondandómat. Tudom, hogy igazam van: a bátyám megint csak saját magára gondolt, figyelembe sem véve a tucatnyi megmentett halandó életét. Lehet, hogy elérte a célját, mert tisztelnek minket (már aki), de amint megtalálja őket egy szörny, a dicsőítő gondolatok helyére valami sokkal rondább fogja befészkelni magát. Mint ahogy Emma esetében is valószínűleg megtörtént. Sajnálom, hogy tönkrement az egyetlen barátságom egy halandóval. Vele tudtam úgy érezni magamat, mintha nem egy főisten lennék, akivel mindenki csak azért van jóban, hogy ne haragudjon meg rá, és ne kelljen attól tartania, hogy cunamit küld a szülővárosára (mintha ilyeneket csinálnék...). Emma az elejétől fogva úgy kezelt, mint egy új barátot, aki megmentette. Remélem lesz még esélyem arra, hogy kibékítsem... A gondolataimból a szürke ingben és hozzá passzoló élére vasalt nadrágban lévő kistesóm zökkentett ki. -
Poszeidón. Fiam. - nézett először rám, majd a mellettem álldogáló Apollónra. - Minek köszönhetem a látogatásotokat? Zeusz mosolygott, de a szeme viharos volt. Határozottan nincs jókedve. Apollónnal összenéztünk, aztán belekezdtem. 🔹🔹🔹 Mikorra beszámoltam neki mindenről, már vagy százszor tette meg azt a 2 méteres utat az asztala és az ágya között, ahol fel s alá masírozott, miközben néha fel-felmordult. Nem tetszettek neki a hírek. -Ennyi? - kérdezte kissé idegesen. -Öhm, igen azt hiszem. - hangzott a feleletem. -Jó, nektek bevallom: nem így terveztem. De a többieknek egy szót se, elég ha annyit tudnak, hogy így kell lennie. - végül leült egy székre, majd elővette a telefonját, és írt a közös facebook csoportba. -És akkor pontosan hogy is kell lennie? - tette fel a jogos kérdést Apollón. -Mindenki megy a Félvér Táborba. Építtettek nekik pár házat, ahol lakhatnak, amíg meg nem tanulnak elbánni a szörnyekkel. Utána mehetnek dolgukra, vagy amit akarnak. Dolgozhatnak a mi világunkban is. - tájékoztatott minket Zeusz, fel sem nézve a csúcskategóriás mobilból. Apollón meg is kapta az értesítést, majd megmutatta nekem is: 2 óra múlva meeting. Zeusz közben elkezdett intézkedni, hívta az asszistensét, így ránk már nem volt ott szükség. Megkönnyebbültem léptem ki a nyomasztó épületegyüttesből, majd a napistennel is elváltak útjaink. Távoztam az Empire State Building - ből, majd az utam a tengerszint feletti lakásomba vezetett, gondoltam ugyanis, hogy ott várakozom a megbeszélés időpontjáig. Nem egy nagy durranás a lakásom, összesen 2 szobás, de nekem tökéletes. Amikor el akarok vonulni a felelősségtől, hírnévtől vagy a nyüzsgéstől, akkor feljövök ide és csak elvagyok. Olyankor megnyugszom és nem zargat senki az égvilágon. Kivéve persze a nyugtot nem hagyó gondolataimat, mint most, amik néha-néha visszakanyarodnak Emmához. Nem tudom kiverni a fejemből... "Csak megmentettem és ennyi." - diktálja az agyam okosabbik része. De legbelül tudom, hogy többről van szó. Érzem, hogy közünk lesz egymáshoz. Már vagy háromszor eresztettem ki és folyattam vissza egy csomó vizet a lefolyóba unalmamban, ám amikor a Héphaisztosztól születésnapomra kapott fekete, hullámokkal díszített órámra pillantok, rájövök hogy sietnem kell, mert öt perc múlva kezdetét veszi a gyűlés. Mikor odaérek már a többiek is ott vannak, és éppen beszélgetnek egymással. Nagy sajnálatomra pont sikerül elkapnom a Szépségkirálynő Árészhoz intézett csacsogását is: -...ezért nem értem, miért kellett ezt. Mondjuk, akit megmentettem az éppen a hírnevét tette volna tönkre és meg is köszönte, meg utána elmentünk egyet plázázni. Tök jó, mert vettem egy cuksi rózsaszín Gucci táskát meg egy pár hozzá tartozó magassarkút meg... Úgy éreztem, hogy eleget hallottam, így elindultam befele a tanácstermünkbe, invitálva a többi istenséget is. Zeusz nem sokkal később toppant be, akkor amikor már mindenki elfoglalta a trónját, esetleg a szomszédjával beszélgetett, vagy találgatta hogy miért hívták össze a gyűlést-megint. -Köszöntelek benneteket! Mint már kitalálhattátok, a megmentett halandókkal kapcsolatosan van némi megvitatnivalónk. - A főisten körbejáratta tekintetét a 11 istenen, talán szavai hatása után kutatva. Miután megnyugodott, folytatta. - Nem volt még alkalmam beszámolni arról, hogy mi lesz a sorsuk: természetesen az áldások miatt a félvér táborba kerülnek, ahol megtanulják megvédeni magukat, ezután pedig eldönthetik, hogy hogyan folytatják tovább az életüket. Munkát vállallhatnak a mi világunkban is akár, miután élvezzük a tiszteletüket. -Miii? Halandók a félvér táborba? - többen is feltették a kérdést. -Vagy felfalják a szörnyek mind a tucat embert. - Athéné csitította a kedélyeket. -Tehát mindenki megkeresi, és valamilyen úton módon eljuttatja a táborba a saját emberét. - Közölte Zeusz. -Az enyém tud harcolni, katonát választottam. - hallhattuk Árész kijelentését. -Ó, én hősöm. Egy igazi hazafit választottál. -suttogta Aphrodité szerelmes pillantásokkal illetve a férfit. -Nem baj, küldd a táborba akkor is. - felelte Zeusz. - Az ülésnek vége, akinek bármi gondja akad a feladattal, azt meghallgatom most vagy később. Tudjátok hol találtok. Pár perccel később már teljesen kiürült a terem, csak én ültem még a helyemen. A teremben kellemes hűvös volt, egy semmi kedvem nem volt kimenni a forró levegőre. Kértem az egyik kis nimfától egy kancsó jeges nektárt, majd azt szürcsölgetve gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább. Nem tudtam hová menjek. A felszín alatti dolgaimmal már reggel végeztem, haza meg nem akartam menni, hogy megint csak Amphi (Amphitrité röv. - szerk.) veszekedesét hallgassam arról, hogy keveset foglalkozom a felnőtt (!) gyerekeimmel. Akik ráadásul az anyjukra ütöttek leginkább. Még csak horgászni se szeretnek. Fennt hordják az orrukat, ha kérek tőlük valamit, akkor meg csak szájhúzva teszik meg. Bevallom - szégyenkezve - hogy már kicsit elegem van belőlük. Túl sokat várnak el tőlem: legyek tökéletes férj, tökéletes apa, tökéletes uralkodó, tökéletes személyiség, tökéletes isten. És ha én nem akarok? Nincs egy igaz barátom se. Mindenki fél tőlem, túlságosan felnéz rám, vagy rámtapad ajándékokra, kiváltságokra lesve. Tudom, nem mondhatok semmit, hisz nem tanítják egyik világban sem, hogy hogyan legyél egy isten barátja. Én se tudom, csak azt hogy ne így. A lányt is megbüntettem (és - bántottam) egy hullámmal, mert nem azt mondta, mint mindenki más. Már megbántam, csak akkor annyira meglepett a stílusa, hogy azt se tudtam mit csinálok. Néha úgy kimondanám magamból a sérelmeimet, amiket sok-sok éve magamban hordok, vagy csak hallgatnám a másik baját, problémáját és ha pár pillanatig is, de hétköznapi lehetnék. Elhatároztam magamban, hogy valamilyen úton-módon, de barátsággá mélyítem a rövid ismeretségünket Emmával. Kerüljön amibe, kerül. 🔹🔹🔹 Végül az egyik szolgáló talált rám a nagyteremben, ahol ottfelejtettem magam az önsajnálatban fuldokolva (Ha már másban nem nagyon tudok). Azt kérdezte, hogy esetleg ott szeretném-e tölteni az éjszakát, mert ebben az esetben előkészít egy lakosztályt. Az ajánlatra nemet intettem, majd egy halk viszlát után el is tűntem a helyszínről.
Június 17., kedd
Emma Mikor reggel felébredtem először azt sem tudtam hol vagyok, mivel legördültem a sajátomhoz képest szokatlanul keskeny ágyról. Az igen kellemetlen esés, majd az azt követő puffanás a hideg kőpadlón elengőnek számított ahhoz, hogy eltűnjenek az álmom képei a szemem elől, és realizáljam a helyzetem miszerint a táborban vagyok. Miközben felöltöztem a szekrényben talált ruhába, felidéztem a fura álmomat amiben konkrétan egy buborék voltam a tengerben. Nem viccelek. Mondjuk arról szólhattak volna, hogy megőrül az ember ha megáldják... Na igen, Poszika. Fogja, elveszi jó kis emberi, normális életem, bedug egy táborba, aztán meg felém se néz. Jó, persze hova gondolok én... de azért annyit mondhatna, hogy örülök hogy nem vagy még szörnykaja, vagy egy sima jó hogy jól vagy-gyal is beérném. De semmi. Na mindegy, engem aztán nem izgat, csak nem minden nap menti meg az ember lányát egy isten és hát a hülye hiú remények meg ígyis-úgyis betörekszenek a fejbe azt kérdezgetve az agysejtektől, hogy "ugye nem feledkezik meg rólad?" vagy hogy "ha már megmentettük a másik seggét, akkor legalább lehetnénk barátok, vagy legalább ismerősök". De a már sokat csalódott, tapasztalt, erős valamint okos agysejtek simán levernek egy remény-felkelést. Én már csak tudom. Éppen a hajammal és az új barátommal, Pat-tal, a pattanással próbáltam kezdeni valamit, hogy hasonlítsak egy emberi lényre, mikor megszólalt a kürt, hogy ideje elindulnom reggelizni. Izgatott lettem, hisz ma lesz az első nap amikor megkezdem a tanulmányaimat és a felkészülésemet a szörnyekkel szembeni esetleges non-verbális találkozókra. Ilyen és hasonló gondolatokkal indultam el az étkező felé, ahol már az újdonsült barátaim is ott voltak. -Sziasztok! - köszöntöttem őket. Mindannyian egy asztalnál ültek, így bátorkodtam megkérdezni hogy ülhetek-e melléjük. Casp igenlő válaszát egy mosollyal viszonozva foglaltam helyet a fiú mellett. Először áldoztunk az ételből a nagyhatalmúaknak, és mivel nekem is kellett, így Poszinak áldoztam egy kedves "Pukkadj meg!" gondolattal társítva. Miután eltüntettem mindent, amit a tányéromra helyeztem, a többieket követve elindultam a vívóaréna felé. A többiek el is kezdték az edzést, én pedig kard híján Kheiróntól kértem segítséget. -Dresmyn! Segíts neki harci eszköszt választani légy szíves! - kérte meg Kheirón a félkecske barátomat. Örülök, hogy neki szólt, előtte legalább nyugodtan bénázhatok, ha kipróbálom. -Rendben. Gyere Em! - invitált maga után, miközben elindult egy raktárépületszerűséghez. Átlépve a küszöböt, a rengeteg csillogó-villogó szerszámtól elámulva rögtön megbotlottam volna egy kaszában, ha Dres el nem kapja a karomat. Hebegtem egy köszit, aztán elkezdtem nézelődni tüzetesebben. Láttam zsebkésektől kezdve, arasznyi tőrökön át a méteres kardokig mindent. Aztán megláttam azt a kardot, ami körülbelül fél méteres lehetett, ezüst színű volt, benne bronz vésett vonalakkal, a markolata pedig arany színben pompázott.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A kezembe vettem és rögtön beleszerettem. Nagyon jó fogása volt, így tettem néhány Trója filmbeli mozdulatot is. -Ó, nagyon jó választás, egy ógörög falcata. - aztán mikor majdnem lecsaptam a karját, hozzátette: -Aztán csak óvatosan vele! -Ne haragudj! - vigyorogtam - Csak annyira tetszik! -Ez igazi ezüst, meg arany rajta? - tettem fel a kérdést, látva hogy nem nagyon van kopva ahhoz képest hogy milyen régi Dres elmondása szerint. A kezébe vette majd megvizsgálta: - Hm, az éle be van vonva ezüsttel, alatta pedig Mennyei Bronz lapul, ahogy a véset mutatja. A sötétben világítani fog, állati jól nézhet ki. -De jó! - örömködtem -Neked aztán jó ízlésed van! - dicséretét egy kacsintással fűszerezte meg. -Köszi! - nevettem vele. - Na de menjünk vissza az arénába! Ki akarom próbálni! - majd futva indultam vissza. -Oké-oké, de várj már meg! Nem kerget senki! - kiabálta utánam. Én viszont lassítottam, majd megálltam. Dres szavait már nem igazán fogtam fel a fülemben dobogó vértől, meg attól aki okozta.
