| Elizabeth Johnson |
Azt hiszem, mindenki számára egyszer elérkezik az a meghatározó pillanat, ami kihat a hátralévő életére. Ha nem is az egészre, de a rákövetkezendő éveket biztosan fenekestül a feje tetejére állítja majd. Ebben az időszakban a régi személyiségedet száműzöd egy sötét, eldugott helyre, az újat pedig egy olyan betörhetetlen álarccá formázod, amit képtelenség lenne megfejteni. Nap mint nap magadon viseled, mondván, ez biztonságot nyújt számodra és megvéd téged. Aztán egy idő után, valami bekattan nálad, olyan ez, mintha a régi lencséd lecserélése után, hirtelen más szemén keresztül látnád a világot. Megvilágosodsz. Olyan dolgok fogalmazódnak meg benned, amik azelőtt még sosem.
Én pedig, azt hiszem, határozottan kijelenthetem, hogy mióta Noah Blake teljes lényét kitöröltem a szívemből, ráleltem önmagamra. Nem, ő nem valami közeli rokonom, véletlenül sem az egyik családtagom, hanem az első szerelmem.
Ő volt az oka annak, hogy egész nyári szünet alatt ki sem dugtam az orromat a szobámból. Abban az időszakban rengeteg időt töltöttem a könnyeim társaságában, még a Nutella sem tudta összeragasztani a szilánkos darabkákra zúzott szívemet. Emlékszem, mennyire aggódott értem akkoriban a családom, hiszen teljesen magamba zárkóztam. De bármennyire makacs is voltam, végül megtörtem apa előtt. Csak tomboltam és tomboltam, a hosszú hetek óta bennem halmozódó düh egyszerre tört a felszínre, ő pedig szépen csendben tűrte, és miközben bíztatóan simogatta a fejem, bölcs gondolatokkal próbált megnyugtatni. Nem mondott hülyeséget akkor, az első szerelem tényleg szívbemarkolóan fájdalmas tud lenni, de a szakítás utáni időszakban megerősít. Én pedig megerősödtem, az az előtti visszahúzódó és naív énem pont ugyanott landolt, mint ahol a közös emlékeim Noahhal ; a szemeteszsákban.
Lehet, hogy rengeteg időmbe telt átmenszeregnem a gyász összes fázisán, de megérte. Már csepett sem okozott fájdalmat az, amit velem tett. Már nem hiányzott a mosolya, nem hiányzott a teste melege, nem hiányoztak a béna poénjai, amivel mindig sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Túl léptem rajta.
Nem okozott fájdalmat a tudat, hogy az ajkai egy idő után már más ajkait becézgették. Hogy az erős keze, ami egykor még engem ölelt, már más derekába mart.
Nem.
Nem érdekelt.
Noah Blake számomra meghalt.
Méghozzá örökre.
" In the end
All I learned
Was how
Be strong
Alone "
Akik ezelőtt olvasták, és ismerték a történetet, azoknak jegyezném meg, hogy teljesen átírtam az alap történetet, már nem ugyanazon a szálon fut, mint előtte. Remélem ezt a verziót is épp úgy szeretni fogjátok!❤❤
Első fejezet: Február 2
YOU ARE READING
Ex a láthatáron
Teen Fiction" Minden egy apró mosollyal kezdődött. A gyengéd érintésekkel, aztán azzal az erős kézzel, amivel éjszakánként a derekamat ölelted. A fülembe mormolt édes szavakkal, amik mindvégig hazug ígéreteket rejtettek. A szívembe loptad magad, te pedig éltél...
