Ex a láthatáron

Első fejezet

Elizabeth

Nem túl okos döntés, ha az ellenség barlangjában tétovázol. Élő példa lehetnék erre, hiszen ahelyett, hogy apa foci csapatának a tagjait vígasztalnám a vereségük miatt, én éppen készülök belógni az első számú közellenségük győzelmi bulijára. Kezdem azt hinni, hogy Janenak - a terapeutámnak - ténylegesen igaza van velem kapcsolatban, és nincsen minden a helyén a fejemben. Ha ez kitudódik, nem csak az életemnek, de a hírnevemnek is lőni fognak. A mellkasomban lüktetni kezd valami, és egyfolytában azt üvölti a fülembe, hogy most azonnal forduljak vissza. De én hajthatatlan vagyok.

Bizonytalanul álldogálok a barna deszkaborításos sorház előtt, de végül csöngetés nélkül belépek az ajtón. Azt sejtettem, hogy sokan lesznek, viszont a látványtól eláll a szavam. A ház zsúfoltabb, mint egy sportcsarnok egy hazai meccsen, a dörömbölő basszus pedig fülsüketítő. A levegőben sör és verejték keverékének bűze úszik. A zene és a bulizó tömeg valahogy mindig rendkívül feszültté tesz, így ez most sem történik másképpen. Míg mások ebben lelik a szórakozásukat, én attól a pillanattól kezdve, hogy beteszem a lábam egy ilyen helyre, csak arra tudok koncentrálni, hogy minél előbb elszabaduljak onnan. Ezúttal viszont próbálom ezt az érzést mélyen magamba fojtani. Nem akarom elszúrni a tömeg fóbiám miatt ezt a hatalmas lehetőséget. Efféleképpen hangzik a tervem.

Mivel apa a Canyen Crest Academy foci csapatának az edzője, úgy érzem, hogy kötelességem támogatni őt a nehéz helyzetekben, ami az idei évet rendszeresen jellemezte. Mi már teljesen hozzá szoktunk ahhoz, hogy a focistái minden évben megnyerik a bajnoki címet a környékbeli gimikkel szemben, de az őskori riválisai ezúttal felkötötték rendesen a gatyájukat. Hatalmas mákjuk volt, ugyanis új edzőt kaptak, aki már az első adandó alkalommal átrendezte az egész csapat megszokott szerkezetét, ami meg is látszik az eredményeiken. A mai alkalommal másodjára vertek el minket, ami azt jelenti, hogyha ezalatt a két hónap alatt nem gyűjtök össze elég információt a Lynbrookosoktól, akkor bizony búcsút inthetünk a bajnoki címtől, mert még a közép döntőbe se fogunk így bekerülni. Apát ismerve beleroskadna ebbe, én pedig ezt nem vagyok hajlandó ölbe tett kézzel végig nézni. Ígyis elég zűr van jelen az életében, nem hiányzik neki még egy púp a hátára. Ezért is döntöttem ma úgy, hogy a saját kezembe veszem az irányítást.

A tömeget pásztázva Jaket keresem, de egyelőre nem látom sehol sem. Jake az a fiú, akivel ma a meccs után ismerkedtem össze, számot cseréltünk, aztán meghívatattam vele magam ide. Természetesen sejtése sincsen arról, hogy kinek a lánya vagyok, és hogy igazából nem a Torreyben tanulok, hanem a Canyenen. Tudom, hogy már itt van, mert egy öt perce küldött egy üzenetet. Veszek egy mély levegőt, és elindulok arra, amerre a konyhát sejtem.

Mikor a helyiségbe érek hatalmas nevetés fogad. Balra tőlem, a márványozott pulton különféle alkoholok sorakoznak piros műanyag poharak társaságában, körülöttük pedig csak egy fiúból álló társaság iszogat. A zajos banda tagjainak a méreteit elnézve sportolók lehetnek. Egy szende gyanúm támad arról, hogy az, akit keresek közöttük lesz, így az irányomat feléjük veszem. Amint elsétálok mellettük, azonnal szemet szúrok nekik, közben mohón méregetni kezdenek. Végül egy sötét hajú, szürke egyenpólós srác közelít meg, egy széles mosollyal az arcán, akit másodpercekkel később fel is ismerek. Bingó! Jake az.

- Kate? Te vagy az? - egy pillanatra eltöprengek azon, hogy vajon ki a fene lehet az a Kate, aztán belém csap a felismerés, hogy bizony én lennék az, csak az álnevemmel. Hevesen bólogatni kezdek. - Gyere! Ünnepelj velünk! - emeli a magasba a kezében tartott palackot.