2016. március 12.
Düh. Ezt éreztem, mikor életem szerelmét a földbe emelték, és akkor is, mikor az orvos közölte velem a kórházban, hogy elvetéltem. Szerinte a stressz lehet az oka. Nevetséges, hogy ezek a bohócok évekig járnak az egyetemre, hogy aztán olyan közhelyeket állapítsanak meg diagnózis címszó alatt, ami minden épeszű embernek nyilvánvaló. A velük szembeni ellenszenvemet csak tovább fokozta, hogy a kórházban néhány fehérköpenyes fazon, különféle önsegítőcsoportok ajánlásával próbált vigaszt nyújtani, amelyek elmondásuk alapján segítenek feldolgozni a gyászt. Mintha az én fájdalmamat bármi is enyhíthetné. Egyesek úgy tartják, hogy a halálunk előtti másodpercekben, életünk legcsodásabb pillanatai végig pörögnek előttünk, mintha csak egy filmet néznénk, aminek a főszereplői mi magunk vagyunk. Na, de mi a helyzet egy magzat halálakor?! Amikor megfosztanak minket attól, hogy megízleljük az élet gyakran savanyú, vagy olykor édes ízét. A bennem fejlődő gyermek volt az egyetlen mentsváram, miután az életem szerelme végleg itt hagyott bennünket. Két csodálatos lélek, és akármennyire is próbálom, nem tudom nem magam érezni a felelősnek a halálukért. Hiszen Brunonak nem volt semmiféle halálos betegsége, nem volt rákos, sem HIV pozitív, de még csak egy kurva influenzát sem kapott el soha. Életerős volt, és fiatal, addig a napig, amíg régen eltemetett démonjai a felszínre törve, bele nem férkőztek a gondolataiba. Csendes gyilkosként sokáig ott lapultak elméje legsötétebb bugyraiban, az energiájából táplálkozva, amíg elég erőt nem gyűjtöttek ahhoz, hogy szembe szálljanak vele, de addigra már esélye sem volt, a depresszió győzött.
2015. december 6.
Kétségek gyötörnek arról, hogy miként döntsek. Engedjek a kísértésnek, és hagyjam, hogy a vágyaim vezéreljenek, elsöpörve eddigi kényelmes életem monotonitását, vagy hallgassak a jobb vállamon megszólaló angyalra, ezzel egy beteljesületlen állommá változtatva az eddig nagyon is valóságosnak tűnő estét. Tudom, hogy nem lenne szabad ezt tennem. Racionálisan kellene gondolkodnom és belátnom, hogy amire most készülök romba döntheti az apránként felépített életemet. Mindig is tisztességes voltam és következetes. Talán ezért vágyom rá mégis annyira, mert jól tudom, hogy amit teszünk az nem helyénvaló.
Épp egy Washingtoni bárban ülök, egy eszméletlen dögös pasival, akinek a keze vészesen kúszik a combomon felfelé, olyan érzékeket felerősítve bennem, melyek létezéséről ez idáig nem is tudtam. Eközben pedig a vőlegényem egy üzleti konferencián van New Orleansban, hogy nyélbe üsse az egyik új tervét. A párom számára mindig is fontosabb volt a munka, mint én, és a vele töltött 4 év alatt sikerült elérnie, hogy a legkevésbé sem érezzem magam nőnek mellette. A vele kapcsolatos negatív érzések szinte lavinaként zúdulnak elő a fejemben, így kissé könnyítve a lelkiismeretemen, de anyám régi, szidalmazó szavai csaknem akarnak békén hagyni. Végülis ez ellent mond mindannak amire ő kiskorom óta nevelt. Legyek jó háziasszony, rendes feleség, kiváló anya...szólt az áldás. Mégis milyen nő az aki megcsalni készül azt az embert aki a tenyerén hordozza? Azt az embert, aki alig két hete kérte meg a kezét? SZAJHA...szólalt meg a fejemben egy hang. Miközben én magamban sodródom az ambivalencia tengerén, a mellettem ülő Adonisz türelmetlenül megköszörüli a torkát. Azonnal felemeltem a martinimat és a számhoz emelve egy jókorát kortyoltam belőle, hogy az a kis gonosz, figyelmeztető hangocska visszabújjon gondolataim legmélyére, és végre csak rá koncentrálhassak. Alig pár centire volt tőlem, és így, ebből a szögből valósággal gyönyörűnek láttam. Hosszú, fekete haja rendezetlenül omlott a vállára, éles kontrasztban a zord idő okozta piros arcbőrével. Két karját teljes egészében tetoválások borították, amelyek első ránézésre csak kusza vonalaknak tűntek, de hosszas szemlélés után a körvonalak kezdtek összeállni, így már egy napot és egy holdat ábrázolva. Az egész megjelenése, egészen a legapróbb részletig tökéletes volt. Bár a teljes nevére nem emlékszem, abban egészen biztos vagyok, hogy Brunonak hívják...vagy várjunk csak talán Bradet mondott?! Istenemre esküszöm, hogy világéletemben bajban voltam a nevek memorizálásával. Bár ezt elismerve, nem tudok nem elmosolyodni azon, hogy éppen elárulni készülök azt az embert aki a biztonságos és kényelmes életet jelenti a számomra, egy olyan pasival, akinek még a nevében sem vagyok biztos. Talán nem csak rögtönzött partnerem személye vonz, hanem annak a ténye is, hogy most először nem megfontolásból, vagy előírásból cselekszem, hanem ösztönből. Márpedig, csupán ösztönből csak a vadon élőlényei cselekszenek.
- Ha megbocsátasz egy percre kimennék a mosdóba - amint ezt kimondtam futó lépésben célba is vettem a mellékhelyiséget.
Beérve megigazítottam a sminkemet, és az ujjammal átfésültem kusza, éjsötét tincseimet, közben gyors eszmecserét futtatva arról, hogy teljesen normális, amit leművelek. Épp csak kiléptem a helyiségből, mikor váratlanul valaki letámadott. Bruno volt az. Forrón, vadul csókolt, és teljes testével a falnak szorított. Egyik kezével hevesen a hajamba túrt, míg a másikkal testem vonalán egyre lentebb kalandozott. Felsóhajtottam, ahogy hirtelen a fenekembe markolt és ágyékát nekem szorította.
- Annyira kívánatos vagy - szólt rekedt hangon, ami még inkább felébresztette bennem a vágyat. - Azt gondolom nem túlzás, ha a helyszínt kissé alkalmatlannak tartom az ilyesmire - a bár mosdójára igyekeztem célozni megjegyzésemmel, ami szerencsére sikerrel járt. - Mi lenne ha felmennénk a lakásomra meginni egy pohár bort? - Remek ötlet - feleltem, bár az igazat megvallva ez az egész kialakult helyzet legalább annyira klisés, mint izgalmas.
Ekkor Bruno megfogta a karomat és ellentmondást nem tűrően vonszolt ki a parkolóig, az utunk pedig egy fekete, háromajtós BMW-hez vezetett. Az otthonába vezető út csendben telt el, az izgatottságtól és a vágytól túlfűtve, pedig nem is tudtam másra gondolni csak az előttünk álló éjszakára. Az ajtón beérve egyből a számnak esett. A csókja vad és követelőző volt, én pedig végre nőnek érezhettem magam. - Foglalj helyet, sietek vissza - ezzel hátat fordítva nekem a fürdőszoba felé vette az irányt, nekem pedig alkalmam nyílt alaposabban szemügyre venni az ingatlant. A lakása hatalmas volt, a plafonról egy giccses csillár lógott lefelé, ezzel bevilágítva a nappali minden négyzetcentiméterét. A falakon erotikus műalkotások tucatjai foglaltak helyet, melyek a kandalló lobogó tűzével együtt igazán szenvedélyes légkört varázsoltak az antik bútorzattal berendezett nappali számára. - Jöhetsz! - kiabálta, én pedig lelkesen meg is indultam a fürdőszoba irányába. A mosdóba érve nem vágytam másra csak Bruno forró csókjaira és egy pohár borra. Pontosabban a szenvedély és a mámor ízének a keveredésére, egy csipetnyi mézédes borral vegyítve. Bruno tökéletesen tisztában volt azzal, hogy vegye le a lábukról a hölgyeket, és azzal is, hogyan érje el azt, hogy az egyéjszakás kalandból esetenként - ha ő úgy akarja - több együtt töltött éjszaka is legyen. A padlón mindenfelé rózsaszirmok hevertek, vörös selyemként beborítva azt. Bruno már a kádban várt rám, testét pedig vastagon hab borította. Követve példáját én is levetkőztem, és helyet foglaltam előtte a vízben. Lágy csókjai bársonyként simogatták bőrömet, s ujjaival felismerhetetlen ábrákat rajzolt testemre, akárcsak az ötlethiányban szenvedő festő, aki absztrakt alkotásként árulja semmitmondó műveit. Mély, szapora lélegzetvételeim és fátyolos tekintetem, izgalmi állapotomról árulkodtak.
Kezét levezette lábaim közé, és akár a zongoraművész a hangszert, az ő ujjai is hangra késztettek. Gyors és határozott mozdulattal csúsztatta be mutatóujját, ezzel párhuzamosan pedig egy sikoly hagyta el a számat, ekkor szenvedélyesen megcsókolt és az ölébe ültetett. Egyik kezével jobb mellem markolta meg, míg másikkal magára húzott. Gyors tempóban mozogtam rajta, mindeközben pedig annyira magával ragadott az egész idilli pillanat, hogy már csak mindkettőnk orgazmusa után jutott eszembe, hogy hatalmas hibát követtünk el.
- A francba...- egyszerre lett úrrá rajtam a rémület és az idegesség. - Mi a baj? - nézett rám aggódó tekintettel. - Elfelejtettünk védekezni...
