2015. december 20.
Két hét telt el az első találkozásunk óta. Az elmúlt 14 napban pontosan 17 alkalommal találkoztunk, múlt hét szombaton háromszor is. Ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy a szívem egészébe és a gondolataim legmélyére is sikeresen befészkelje magát. Olyan volt ő számomra, mint egy függőség. Miután megízlelted hagyod, hogy teljesen magával ragadjon a mámor, melyből aztán mindig többet és többet akarsz. Egészen addig, amíg eljutsz arra a pontra, hogy már nem is tudsz létezni nélküle. A monoton hétköznapjaim üde kis színfoltjai voltak azok a pillanatok, amikor végre találkoztunk. Minden áldott nap, délután négykor ott várt a metró aluljáróban egy szál kék rózsával a kezében. Ez a kedvenc virágom. Különlegesebb, mint a vörös és érdekesebb, mint a fehér. A tőle kapott virágokat sajnos nem vihettem haza a vőlegényem lakásába, de minden találkozásnál öt percet arra szenteltem, hogy a szirmok színét - egyiknek sincs a másikéhoz teljes egészében hasonlító kék színe - és formáját az emlékezetembe véssem, különösen azért mert a rózsák színe nagyban hasonlított az ő szeme kékjéhez. Mikor vele voltam valósággal csak úgy repült az idő, részben bánatomra, mivel a megismerkedésünk előtti hétben tűztem ki a vőlegényem unszolására, az esküvő időpontját. Valahányszor a közelgő eseményre gondoltam görcsbe rándult a gyomrom. Túl késő volt ahhoz, hogy Ruben elé álljak és szembesítsem őt a fájdalmas igazsággal, ahogy ahhoz is, hogy kilépjek a Brunoval folytatott kapcsolatomból. Így hát az egyik titokban megejtett találkozásunk alkalmával arra jutottunk, hogy az esküvő előtti éjjelen megszökünk. Ez az alattomos és gerinctelen húzás tűnik a legkézenfekvőbbnek. Brunot hidegen hagyják a körülmények, egészen addig amíg mellette döntök, én pedig a magam részéről mindent elkövetek az érdekében, hogy ne kelljen a döntéseim következményeivel szembe néznem. Nem érzem gyávának magam, pont ellenkezőleg. Az én olvasatomban ez egy bátor és szerelmes nő elkeseredett döntése, amit azért kellett meghoznia, hogy elkerüljön egy olyan szerepet, amibe kezdetektől fogva belekényszerítették, egy olyan szerepet, amit sosem akart játszani, de amióta az eszét tudja mégis azt teszi. Most pedig, hogy végre alkalmam nyílt a saját kezembe vennem a sorsomat, nem visszakozhatok. Brunoval az együtt töltött idők során, kis szokásunkká vált verset írni az érzéseinkről, a másik távollétében. Az egyik ilyen vers alkalmával egy teljesen másik oldalát ismerhettem meg, egy őszinte és jólelkű férfit. Annyiszor elolvastam azóta, hogy már emlékezetből megy, de mégis szeretem az ő kézírásából, az ő tollvonásaiból feleleveníteni a szívmelengető sorokat.
„Ha tűz leszek, legyél te a víz mivel oltják lángjaim. Ha föld leszek te virág légy mi bennem gyökerez. És ha holnapra holt ember leszek talán te semmi más ne lehessél csak a síromon koszorú."
2015. december 24.
Az ünnepek valóságos gyötrődéssel teltek Bruno nélkül. Az ünnepi vacsora - melyre az én, és a vőlegényem családtagjai is egyaránt hivatalosak voltak - most az eddigieknél is nagyobb terhemre volt. Az egész este komor hangulatban és a szokásos (véleményem szerint felettébb felesleges) udvariaskodás közepette telt el. Ismételten végig hallgattuk -immár századjára - az ,,apósom" dögunalmas munkahelyi sztorijait, mialatt a társaság többi tagja a lehető legmeggyőzöbb mosolyt erőltette arcára, mintha ezek a pillanatok lennének a vacsora fénypontjai. Az édesanyám persze minden ilyen családi összejövetel után elégedetten konstatálta mennyire kifinomult és szórakoztató rokonsága van az én Rubenemnek, és nem győzött elégszer hangot adni elégedettségének, amiért egy ilyen befolyásos és elegáns család részese leszek. Miután elfogyasztottuk az utolsó fogást is, a beszélgetésünk tárgya - az anyósom jóvoltából - csakhamar az esküvő szervezésére összpontosult. Ezekben a percekben már-már elkezdtem visszasírni Ruben apja nyájas, a főnökét magasztaló dicshimnuszait. Normális körülmények között kicsit sem díjaznám, ha az édesanyám és a jövendőbeli anyósom kivenne minden elintéznivaló ügyet a kezemből, de így, hogy számomra az esküvő gondolata inkább volt teher, mintsem áldás, egyedül hálával tekinthettem a két nő túlzott akadékoskodására. A nagy nap helyszínéül egy maryland-i puccos fogadóra esett a választás, mely ideálisnak bizonyult a csaknem 350 meghívott számára. Én személy szerint egy szűkebb, kislétszámú esküvőt többre tartanék, de mivel úgysem veszek részt rajta, minden ilyen ellenvetés a részemről feleslegesnek bizonyult. Az est többi része a tervezgetéssel zajlott, miközben gondolatban már régen Bruno karjai között jártam.
