NAGY MÁRK SZEMSZÖGE - VALAHOL

¨1¨

- Márk, beállsz egy képre? - kopogtatta meg a vállamat balról az egyik koszorúslány, kezében szorongatva az önarckép módra állított telefonját, majd egy másik hang szólalt meg mögülem:

- Mááárk, dedikálod a rúzsommal a telefontokomat? - lobogtatta meg az arcom előtt vérvörös rúzsát Lizikének egy újabb nőnemű rokona, a ruhájából feltételezve, egy másik koszorúslány. Elgondolkodtam volna a lány kérésének abszurditásán, de most csak elvettem a vörös rúzst a szőke lánytól, és egy hanyag M-betűt kanyarítottam az elém tartott fehér telefontokra. A legutolsó dolgok közé tartozott, hogy éppen mivel dedikálok, mit és kinek, mert Beka valami egészen furcsa dologra készült. Amióta lejöttünk a színpadról, semmi figyelemre méltó mozzanata nem volt, Daniellával beszélgetett, vélhetően valamiről velem kapcsolatban, mert a két szépség percenként igyekezett feltűnés nélkül rám sandítani, hogy figyelem-e őket. Hogy figyeltem-e? Egész este. Bekát nehéz lett volna nem figyelni egész este. Mindenki elfoglalta magát a tőle megszokott módon, Anti fotózgatott, Aszádék a pincér tálcájáról szedték le a poharakat, Lili pedig a gyors zenére táncoló tömegtől tisztes távolságra, gondterhelt arccal kapkodta a fejét ölében Körte kiskutyáját, Madzagot fogva. És ott volt, a tánctér másik oldalán Daniella és Beka, akik valamin nagyon összekaphattak, mert egyszerre Beka faképnél hagyta az agresszív csellistát, és eltökélten elindult a táncoló tömeg közepe felé. Összerándult a gyomrom Daniella „most mi a szar van?" nézésétől, mert kezdtem összerakni, hogy miért indult el Beka olyan határozottan. Egy döntés, amit az imént meghozhatott. Egy döntés, ami nem csak őt érinti. Egy döntés, amit akkor ismerek meg, ha megáll. Valamelyikünknél. Beka gyors léptekkel közeledett a kis csoporthoz, ami közben körém gyűlt, amikor hirtelen megtorpant, valahol a tömeg közepén. Tominál. A zene dübögésével vegyült a körülöttem őrjöngő lányok zsivaja is, összemosódva a mulató násznép hangzavarával, így tudtam, hogy a Bekáék között folytatott beszélgetést esélyem sincs hallani, ezért még jobban meresztettem a szememet, hogy a velem szemben álló Beka szájáról elcsípjek néhány szót. Baszki, fogalmam sem volt, hogy mi folyik ott. Egyre furcsábbá vált a történések fonala, amikor Tomi bólintásával szinte egy időben váltott a zene, a nagy fények elhalványultak, felváltotta őket ezernyi kis fénynyaláb, amik ide-oda cikáztak a lassú zenével betöltött teremben. Tomi megragadta Beka karját, a derekára tette a szabad kezét, és a lassú táncukkal egyre távolabb kerültek tőlem a párokban ringó vendégek sűrűjében. A színpad és az asztalok közötti részt betöltötték a táncolók, a többi vendég pedig a parkettet körülállva telefonjukkal kamerázták Lizikét, aki éppen a vőlegénye mellkasát ütötte idegbeteg módon, amiért az véletlenül rálépett a lábára. A tömeget pásztázva igyekeztem követni Tomiékat, közben beálltam kismillió képre, adtam egy csomó aláírást, dedikált kártyát, de egyikre sem figyeltem úgy, ahogyan szokásom. Nem nagyon érdekelt, hogy dögösebbnél dögösebb koszorúslányok kínálják fel magukat (a szó szoros értelmében) sorjában, nem érdekelt Körte kérdő pillantása, amivel egyre csak engem fixírozott, sőt, még Balogh elhomályosodott tekintetén sem volt kedvem vigyorogni. Semmi nem érdekelt, csak a tánctéren lassúzó Beka, és az az üresfejű utca. Láttam Bekán, hogy valami nem úgy történik, ahogyan ő azt eltervezte, de minden kétségemet eloszlatta, amikor rám nézett. A tekintete egyértelműen nemleges volt, őszintén fogalmam sem volt, benne mi megy keresztül, csak az, hogy nekem nagyon fáj. Fáj együtt látnom azzal az unalmas utcával, fáj látnom, hogy a tekintete tele van szomorúsággal, amikor rám néz, fáj, hogy valahogy sosem működik közöttünk semmi. Nem tudunk jóban lenni, ne tudunk közömbösek lenni egymás iránt, és utálni sem tudjuk egymást. Ezt a keserűséget igyekeztem eltompítani, jobb híján rámosolyogtam Bekára, megrázva a fejemet, és a mellettem álló lány kezébe nyomva a kiürült pezsgőspoharamat sarkon fordulva elindultam kifelé a teremből. A kiürült, rúzsfoltos textilszalvétákkal és kiürült poharakkal tarkított asztalok között átvágva Körtéhez igyekeztem, aki az asztalrengeteg közepén állt Lilivel és Madzaggal.

- Sziasztok, én léptem - simogattam meg Lili fejét Körtére nézve, bízva abban, hogy nem kérdőjelezi meg hirtelen távozásom közvetlen okát. A menedzserem a tánctér felé sandított, ahol Tomi valamit éppen nagyon magyarázott a kissé elképedt Bekának, majd kérdőn nézett rám. Na, ezt cseszhettem, Körte elől nem lehet egykönnyen menekülni. - Jó utat, Körte, üdvözlöm Bettyt ipszilonnal - igyekeztem menteni a helyzetet, de mindkettőjük arcáról lerítt, hogy túl átlátszó vagyok.

- Kösz. Amíg távol vagyok, ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget - nézett ismét Beka felé, enyhe célzásként, de mivel fogalmam sem volt, mi történik éppen Tomiék között, nem ígérhettem semmit. Ha az az üresfejű megbántotta Bekát, akkor laposra verem, ez nyilvánvaló, így talán nem is számít különösen hülyeségnek. Bár, amennyire Körtét ismerem, ő nem is éppen ilyen jellegű hülyeségre gondolt, mert ő is kiüti a lelket abból, aki ártani mer Bekának. Körte valami olyasmi hülyeségről beszélt, ami nem biztos, hogy megakadályozható.

- Vettem - válaszoltam, de korántsem voltam biztos benne, hogy helyénvaló volt hazudni a menedzseremnek. Bármi is történik a tánctéren ácsorgó Tomiék között, én abból mindenképp úgy jövök ki, hogy az simán üti a „hülyeség" kategóriát. - Jóéjt, Lili - búcsúztam el, és kényelmesen kiballagtam az eső mosta utcára. A hotelből kilépve elsétáltam az épület sarkáig, ahol hívtam egy taxit. A sárga jármű perceken belül megérkezett, így vetettem egy utolsó pillanatot a fölém magasló épületre, és becsapva az autó ajtaját elindultunk a vizes úton. Minden erőmmel azon voltam, hogy kizárjam Beka arcát, ahogyan boldogan Tomira nevet, de annyira piszkált a tudat, hogy valami nem stimmel, hogy képtelen voltam nem rá, rájuk gondolni. Csak emlékképeket tudtam visszaidézni, arról, hogy mi folyhatott közöttük, lövésem sem volt - addig a pillanatig, amikor nagyjából az út ötödik percénél megrezzent a telefonom. Aztán megint. Mégegy, és mégegy. Hatan jeleztek egyszerre. Kíváncsian megnyitottam az olvasatlan üzeneteimet. Az első Evelin volt, de írt Bogyó, Pepe és Puding is, sőt Lili és Pabló is üzentek pár sort, Daniella snapet küldött. Evelin annyit írt, hogy „Gyere vissza, Beka várXD", Bogyóé egy szimpla „BERK" volt, Pepe azt üzente, hogy „Tomi elséééétált tessa". Puding röviden annyit írt, hogy „Gyere te is, itt a nőd", Lili megírta, hogy „Márk, Bekinek ne szólj lécci hogy tőlem tudod, de szakított Tomival!!!!!", és végül Pablóét is megnyitottam, ami röviden ennyi volt: „Tesó, szabad a pálya, kirúgta Tomit! Gyere vissza, tiéd a csaj!" Gondolkodás nélkül szóltam a sofőrnek, hogy azonnal forduljon vissza, és határozott nyugalommal dőltem hátra, hatalmas mosollyal az arcomon. Miután visszaírtam mindenkinek egy „köszi"-t, megcsörrent a mobilom, a kijelzőn Anti neve jelent meg.

- Hello! - szóltam bele szórakozottan.

- Szia, Márk! - kiabált bele a telefonba Anti a vonal másik végén - Eljöttem a mosdóba, de még itt is hatalmas hangzavar van!! Hallasz?

- Én? Mindennél jobban - válaszoltam.

- Na, az van, hogy ezt nem tőlem tudod... - kezdte. - Baszki, elmondjam? Ááá, egye fene, elmondom, de csak akkor,ha nem mártasz be! Ígérd meg, hogy nem mártasz be! - vacillált Anti, de gyorsan megnyugtattam, hogy mindenről tudok, és letettem a telefont, mert közben megérkeztünk. Kipattantam az autóból a hotel mögött, kifizettem a taxist és elindultam a zuhogó esőben a bejárat felé, hogy visszamenjek Bekához. Próbáltam a kapualjak alatt menni, hogy ne ázzak el csontig, de mire az épülettúloldalára értem, mindenemből csavarni lehetett az éjszakai esőt. A hotellal szemben álltam pár pillanatig tanakodva, az egyik kapualj alatt, amikor megláttam a Budai-nővéreket Körte társaságában a bejárat üvegajtaján túlbeszélgetni. Lili és Körte végül kiszaladtak az automata ajtón, át egészen Körte kocsijáig, amibe bepattanva elhajtottak a minket elválasztó úton, kettőt dudálva az ajtón kihajoló Bekának.