Együtt a főnökkel?

35.rész

-Norbi, hát te?- kérdeztem meglepetten. Soha nem mondtam neki hogy szeretek kint üldögélni a Dunaparton.
-Elmentem hozzátok, aztán pont akkor jöttél ki és követtelek.- válaszolta nyugodtan. Ideges lettem. Miatta nem mentem be, most meg nem hagy.. szeretnék gondolkodni. Kiüríteni a fejem. Egyedül lenni kicsit.
-Miért jöttél? Mit akarsz? Legalább egy napra hagyj békén kérlek! Szeretnék egyedül lenni! Távol lenni tőled! Menj el!- kiabáltam rá. Majd megcsókolt. De úgy ahogy még soha eddig. A pillangók csak úgy repkedtek a gyomromban. Életre keltek. Minden megszűnt körülöttem egy pillanat alatt. Csak őt akartam érezni. Gyűlöltem, legszívesebben megfolytottam volna. De a legjobban azt akartam hogy minden olyan legyen mint rég. Hiányzott ez alatt a pár nap alatt is. Nagyon. Én már elterveztem a jövőnket és cserben hagyott.
Szétváltunk egymástól.
-Kezdjük újra, jó?- kérdezte Norbi.
-Nem.- válaszoltam neki, de a szívem szakadt meg.
-Tudom hogy te is azt szeretnéd ha újrakezdenénk.
-Már nem tudok benned megbízni. Kérlek most menj el.- mondtam neki, de szívem szerint két kézzel kapaszkodtam volna belé hogy ne hagyjon itt. Csókoljom meg újra és újra. Szeressen úgy mint rég.
-Ha ezt szeretnéd.- mondta Norbi kissé szomorkásan.
-Igen. Ezt.- válaszoltam neki, majd elfordultam.
Elindult visszafelé. Megfordultam. Még láttam a lépteit eltűnni. Hiányzik. Nagyon. Ismét sírni kezdtem.