Sárkányok és egyéb katasztrófák

I. fejezet

[EdxEnvy]

Ed, kezében egy halovány fényű lámpással, lélekszakadva rohant fel a keskeny, kacskaringós csigalépcsőn, miközben több dologban reménykedett egyszerre. Egyrészt abban, hogy nem bukik fel a következő fokok valamelyikében. Másrészt abban, hogy jó nyomon jár, és talál végre valamit – ezt az idefele tartó katonai konvoj alátámasztani látszott. Harmadrészt abban, hogy az a valami – a helyiek egybehangzó véleménye alapján egy sárkány – tényleg nem eszik embert. Negyedrészt abban, hogy a lény, ha már sárkány, akkor tud repülni, máskülönben nem lesz egyszerű meglépni a katonák, valamint a fáklyákkal és mindenféle szúró-vágó eszközökkel felfegyverzett falusiak elől. Mindemellett természetesen abban is bízott, hogy a kastély lakója képes megérteni, vagy legalább valamilyen szinten felfogni az emberi beszédet, mi több hálás lesz a figyelmeztetésért.

Persze elképzelhető, hogy a páncélozott járművek hozzá hasonlóan pusztán merő véletlenségből keveredtek erre, és hogy már megint unatkozó gyerekek csínytevése, szemfényvesztő csalók trükközése, esetleg valamiféle mechanikus szerkezet meghibásodása áll a mendemondák hátterében. Egyik sem először fordult volna elő, ám az összes különös eset közül ez tűnt eddig a leghihetőbbnek, azt leszámítva, hogy az állítólagos sárkány nem támadt sem emberre, sem állatra, csupán lelegelte a termést és megfosztotta gyümölcseitől a fákat. Sárkányhoz képest meglehetősen pacifista magatartás, bár az embereknél így is sikerült kihúznia a gyufát – szó szerint, ha már fáklyákkal jönnek.

Időközben felért a lépcső tetejére, térdeire támaszkodva kifújta magát, majd körbevilágította a toronyszobát – mindhiába. A törött bútorokon meg a málló vakolaton kívül nem fedezett fel az égegyadta világon semmit. Semmit! Feleslegesen kutatta át a kastélyt. Akármi is volt itt, bizonyára megneszelte az ellene készülődő támadást, és még idejében elmenekült. Nos. Neki sem ártana kereket oldania, mielőtt rágyújtják az egész kócerájt.

– Milyen jó napom van! Házhoz jön a vacsora! – A gunyoros rikkantás a feje fölül érkezett, és fölöttébb ismerős érzetet keltett: leginkább viszolygást, amibe meglepő módon vegyült némi megkönnyebbülés is; talán pont az ismerősség miatt. – Csak kár, hogy ilyen incifinci. A fél fogamra nem lesz elég.

– HÉ! KI AZ INCIFINCI, TE... – hallgatott el hirtelen, mivel nem jutott eszébe frappáns visszavágás, és egyébként is torkára forrott a szó, amint felnézett a mennyezetre. Odafent, a masszív csillár köré tekeredve ugyanis valóban egy sárkány tanyázott, pontosabban egy hatalmas, kígyószerű entitás, aminek csakugyan a fél fogára sem lett volna elég. – Azt... a falusiak azt mondták, nem eszel embert – nyerte vissza hangját, és szabad kezét az övébe tűzött pisztoly markolatára csúsztatta, bár őszintén szólva nem adott magának sok esélyt pisztollyal egy ekkora szörnyeteg ellenében.

– Nem szoktam embert enni, de veled... veled hajlandó vagyok kivételt tenni, Edward Elric – surrogta.

Ed a neve hallatán kis híján elejtette a lámpást, majd inkább szorosabban markolta, újfent a lény fejére irányítva a lagymatag fénynyalábot. Honnan tudhatja a nevét ez az... izé? Az ametisztszín szempár mélyére pillantva aztán rögvest megtalálni vélte a választ.

– Envy... – hebegte, miközben számtalan gondolat robogott át az agyán.

– Zseniális felismerés, mitugrászkám!

– Nem hiszem el, hogy még ebben a világban sem szabadulhatok tőled – sóhajtotta rezignáltan, egyelőre szemet hunyva a termetére vonatkozó ismételt sértés fölött. Különben is, az elmúlt öt év alatt nőtt néhány centit, igaz, így sem mondhatta magát égimeszelőnek. – Tehát te ijesztgeted az embereket. Sejthettem volna.